Rengeteget olvashatunk arról, mi minden történik a világgal, a világon járványidőben, szinte percenként frissítik a vírusfertőzöttek számát sorakoztató nemzetközi statisztikát. Arról azonban kevesebbet lehet tudni, hogy a mikroközösségekben milyen hullámokat ver ez az új világrend, amelynek kategorikus imperatívusza a bezártság „élményét” nyújtó és általánosan divatos, ajánlatos otthon maradás.

Szerintem, ha a családi veszekedéseket is világszinten monitoroznák, akkor ezen a téren is nemzetiségtől független, szép eredményeket jegyeznének fel. Nem vagyok nagy szakértője a témának, de tapasztalatból el tudom mondani, hogy az új helyzethez való alkalmazkodásnak kábé a harmadik-negyedik napjától kezd az otthoni terepen akuttá válni a hangulat, mert hát – ismerjük be – az emberi kapcsolatainknak egy jó része a jótékony távolságnak köszönhetően is működött az eddigiekben, ami most ugye leredukálódott néhány négyzetméterre (ha megfelelőképpen betartjuk a szabályokat, kijárási tilalmat).

Nem kell ehhez feltétlenül elviselhetetlen természetűnek sem lenni, hanem az is bőven elég, ha a megszokott habitusainkat elmulasztjuk egymáshoz igazítani, egy részükről pedig egyenesen lemondani. Meg aztán családi perpatvar kirobbanhat például amiatt is, hogy egy családon belül ki-ki másként értelmezi az új szabályokat, a karantén-helyzetet. Mert hiába vásárol be elővigyázatosan az egyik családtag reggel korán, amikor senki sincs még a kis üzletben, hiába gyalogol a másik családtag a város egyik végéből a másikba, és hanyagolja a közszállítást, kizárva ezzel a veszélyforrást, amikor a harmadik családtag fittyet hányva a különböző tilalmakra a napi köreit futja, ugyanúgy szocializál, amikor meg hazatér, nem mos kezet és lazán végigsétál a lakáson az utcai cipőben. És ez csak egy példa családra, problémákra.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyire különböző forrásokból tájékozódunk és mennyire különböző dolgokat hiszünk el egyetlen családon belül is (külön próbatételt jelentenek az összesküvés-elméletek), és amikor ezeket egymás mellé helyezzük, ütköztetjük, akkor ott az újabb „világvége”. Ilyenkor az is kiderül, hogy milyen volt a másik (mindig a másik) az utóbbi harminc-negyven évben… És igen, a legvégén, amikor már mindent „megbeszéltünk”, akkor az ember úgy érzi, hogy menten elválna, ha lenne akitől…  Hát akkor azok, akiknek még van is…?!

Persze: nyugi meg zenek vagyunk mind, mert ez még csak az eleje, és azt is lehet már tudni, hogy a következő két vagy ki tudja hány hónapot abban a családi „meghittségben” fogjuk eltölteni, amelyet megteremtünk magunknak. Addig még hajfestékkel sem nagyon kenhetjük be a fel-felbukkanó ősz hajszálainkat, mert ahhoz is sorba kell állni, meg ehhez hasonló bonyodalmak.

Ez utóbbi jelenségen is el kéne most időznöm egy kicsit, azonban „bátor” leszek és hagyom, hogy helyettem inkább a költő, Horváth Benji szóljon, aki legfrissebb versében nagyon szemléletesen így írja le ezt a könnyen kitapintható, valamivel nagyobb közösségi „világvégét”:

„Anyámmal a Lidl-ben voltunk péntek este, azt mondta a kasszás,

hogy délben még a hátsó polcokig kígyózott a sor a kasszáknál.

Mintha volna mit menteni. Mintha nem asszisztálnánk közös

világunk végéhez minden bevásárláskor, mintha tiszta volna

a szívünk, túlélésre érdemes, mintha nem volna bennünk gőg,

és nem lennénk mohók, és nem függnénk semmitől. Mintha

bárki érdemelne bocsánatot, mintha a bocsánatot érdemekért

osztanák.”

Körülbelül így állunk most mentálice a kisebb és nagyobb embercsoportokban, de ezeknek a dolgoknak csupán egy parányi töredékéről szólnak a hírek.

Mint ahogy arról sem elég nyomatékosan, hogy a járvány terjedése lelassításának sikere leginkább azon áll, hogy az egyes családokon belül ki-ki milyen gyorsan érti meg, hogy most nem a faroknak kéne csóválnia a kutyát, és hogy – bármennyire terhes ez – most menthetetlenül össze vagyunk kötve, láncolva, bilincselve, és hogy az egyáltalán nem érdekes most, hogy a nonkonformistább és „felvilágosultabb” típusúaknak minderről mi a véleményük.

Nem másért, de arról nincs hírünk, hogy ez a legújabbfajta vírus kíváncsi lenne kinek-kinek a gondolkodásbeli sajátosságaira, mert ebben az esetben maximum az akadémián, az egyetemi kampuszokban, önképzőkörökben és kutatóintézetekben terjedne.

Úgyhogy, summa summarum és a lényeghez visszatérve: nagyon ajánlom a pszichológusoknak, hogy a következő időszakban akár telefonosan is „rendeljenek” (láttam, hogy az unitárius lelkészek már vállaltak ilyen dicséretes és felekezettől függetlenül igénybe vehető szolgáltatást). Mert most azoknak a valamiknek az épsége a legfontosabb, amikről korábban nem is gondoltuk talán, hogy léteznek – a léleké, a szellemé.

És jól fel kell tuningolnunk őket, mert még jó esetben is legalább két hónapig kell bírniuk a strapát. Hajrá, tehát, mindenki a saját háza táján! Amikor pedig úgy érezzük, hogy egymás agyára megyünk, ki-ki meggyőződése szerint – ebben szabad disztingválni, válogatni – kapjon elő egy rózsafűzért vagy egy tibeti hangtálat.

A márkás svájci konyhakés szettet pedig ajánlatos már most elővigyázatosan elzárni… A gondosan felhalmozott hat tonna vécépapír feldarabolásához amúgy sincs szükségünk rá, és olajt, lisztet, cukrot sem lehet vágni vele!