facebook cover


Bartha Réka: Ember embernek…


Array ( [0] => BarthaReka.png [foto] => BarthaReka.png )
-A A+

2215 éve írta le a római komédiaíró, Plautus Asinaria című vígjátékában azt a mondatot, amellyel a jelenleg hatósági rendelkezéssé avanzsált „társadalmi távolságtartás” legszemléletesebben összefoglalható: „homo homini lupus est” („ember embernek farkasa”).

Ez némiképp cáfolja azt, hogy „példátlanul” új időket élnénk. Azonban tény az, hogy ez a közmondássá vált latin nyelvű kijelentés új keretbe helyeződött.

Olyan formát öltött, amilyet Plautus garantáltan a legvadabb rémálmában sem tudott volna ennyire plasztikusan elképzelni 2215 éve: megy az ember az utcán a száját és orrát eltakaró maszkban, gumikesztyűvel, mint egy botcsinálta, hatóságilag elfogadott bérgyilkos, és amikor meglát valakit közeledni, alaposan beméri, hogy kvázi két méterre haladjon el az illető mellett, és ugyanezt teszi az illető is. Röviden összefoglalva: kedvesen és szavak nélkül, pusztán gesztusokkal megállapítottuk egymásról, hogy a másik lábonjáró, sétáló fertőzőgóc.

Az üzletben ez a helyzet akuttá válik, mert egy kisebb boltban a kasszánál már két ember is sorfélét alkot, és akkor mindenki rémülten néz a másikra, és inti a szemével – mert a többi ugye nem látszik –, hogy „menjé’ má’ odébb”…

Ennek a valódi és hosszú távon egyre terebélyesedő tragikumát a legszemléletesebb megfogalmazásban Dan Perjovschi vizuális művésznél láttam. Mondjuk, nem is csodálkozom, hogy ebben a pillanatban minderről ez a művészeti ág képes a legtöbbet elmondani, mert egyfelől nincsenek rá szavak, másfelől a többi alkotóember csak akkor tud majd „ránézni” minderre a teremtéshez szükséges távolságtartással (sic!), amikor kilép a hasznos „rabságából”.

Ja, és a viselkedéskutatóknak és pszichológusoknak is lesz éppen elég dolguk, meg aztán kategorizálhatják az embereket aszerint, hogy ki mindenki tekintette csak a másikat „fertőzőgócnak”, ki meg kizárólag saját magát, és ki volt az, aki elegyítette a kettőt, hogy egyszerre félt és féltett (mint például én, hiszen tudjuk: tünetmentesen is terjesztheti az ember az alattomos cuccot).

Szóval, ez egy nagyon komplex kérdés, amelyhez mindenki aszerint viszonyul, ahogy eddig is megközelítette az embertársait. Csak nem látszottak ennyire durván a különbségek. Mert amikor valaki azt mondja nekem kissé fenyegetően, hogy „remélem, nincsen koronavírusod” (például egy ablakon keresztüli kapcsolatteremtés perspektívájában), akkor nyilvánvalóan visszakérdezhetnék: „és neked?” De inkább felírom a „covidos” udvariatlanságok közé és továbblépek…

Ezzel összefüggésben azon is elgondolkodtam, hogy miként fogják a „békeidőkben” a művészetek a bezártságot, fogságot szemléltetni ahhoz, hogy ez megfelelőképpen velőtrázó legyen? Hiszen a szobafogság – mindannyiunk valósága – jelentősen lefarag, mondjuk, egy színpadi helyzet tragikumából… Vagy lehet, hogy éppen ellenkezőleg: nem tudjuk majd nézni sem azt, ahogy például az abszurd drámákban – amelyekben ez a jelentéstartalom igen gazdag – a lázálomszerűség a valósággal találkozik.

Visszatérve az emberekhez: én, személy szerint megpróbálok tenni naponta azért, hogy a tágabb vagy netán szűkebb közösséget ne tekintsem en block farkasomnak. Ezzel nem azt sugallom, hogy a környezetemben kizárólag tisztességes emberek vannak, nincsenek „farkasemberek”, de azok nem a vírust terjesztik, hanem másféleképpen ártanak, de ez eddig is így volt, úgyhogy: semmi szurprájz…

Az egyéni társadalomszerető „projektemhez” hozzátartozik az is, hogy tényleg csak akkor járok ki a közeli kisüzletig, ha nagyon, de nagyon muszáj, mert a „farkastekintetet” mindenütt látom, azon a néhány emberen, aki kint lézeng.

A legrosszabb formája meg az, amikor már tekintet sincs, csak a 3-4 méteres ív, amellyel kikerüljük egymást. Mindig megállapítom, megnyugtatom magam, hogy „jól van ez így, hasznos távolságtartás, az empátia jele most”, de ugyanakkor ott bujkál bennem az is, hogy „nincs ez rendben így”, és hogy „vajon mi lesz ebből”?

Ez azonban a jövő zenéje. Most azon kell dolgoznunk, hogy szolidárisak legyünk a „barlanglakói” életmódunk kialakításában.

Amikor a vész elvonult, akkor beszélhetünk az egyéb részletekről.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik