A laissez-faire (laza fordításban: engedd őket cselekedni!) liberális elvét abszolutizáló neoliberalizmus minden baj okát a piac önvezérlő mechanizmusait megbénító állami beavatkozásban látta. Ez az elv bennünket, kelet-közép-európaiakat, akik a kommunizmusban nevelkedtünk, következésként a mindenható állam személyiségbénító, sőt torzító hatásait teljes pompájukban megtapasztalhattuk, a rendszerváltás táján a szó szoros értelmében lenyűgözött. Az emberi és társadalmi szabadság legfőbb garanciáját láttuk benne.

Így aztán országaink visszamaradottságának felszámolására egyetlen hatékony esélyt tudtunk elképzelni, a gazdaságtalan, műszakilag elmaradott, sőt eredeti állagában is lerobbant szocialista vállalatok privatizációját. Amin kezdetben hajlamosak voltunk valamiféle feltőkésítést érteni. Aztán kiderült, hogy efféléről szó sincsen. A nyugati vevő rövid úton bezárta a bagóért felvásárolt vállalatot, s késedelem nélkül rátette a kezét a „felszabadult” piacokra. Azaz voltaképpen nem cégeket, hanem piaci szegmenseket vásárolt, ahol saját áruit elhelyezhette. A néhány valóban használható állami céget a bukott rendszer bennfentesei vásárolták fel. Nekik volt pénzük, és ők rendelkeztek a szükséges információkkal is. A gyurcsányferencek, akik a szinte már ingyen kapott cégek felvirágoztatásához – a pártállamból örökölt összeköttetéseknek hála – a bankkölcsönökhöz is előnyös feltételek mellett férhettek hozzá.

Magyarán kapitalizálódtunk. Neoliberális recept szerint.

Bármennyire is meglepőnek tűnhet, Nyugaton is hasonló történt. Bár nagyon eltérő alapokról. Az állam ott is minden vonatkozásban visszaszorult. Még a kultúra, az oktatás, a sport is privatizálódott. Sőt, a lobbirendszer révén maga a politika is. Az úgynevezett lobbistákat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a vállalati kérdésekben jobbára tájékozatlan, vagy egyszerűen csak képzetlen politikusokat (gondoljunk csak az Európai Parlament korábbi német elnökére, Martin Schultzra, aki a puszta érettségivel vált az Unió egyik legbefolyásosabb emberévé) az általuk megoldandó ügyekben tájékoztatták, sőt eligazították. Azoknak a vállalatoknak a pénzén, melyek érdekeit az őket érintő kérdésekben képviselték.

A nagyvállalatok vették át a kulturális élet irányítását is. Alapítványaik révén egyetemi professzorokat vásároltak meg, illetve politikusokat képeztek ki, akik aztán a politikai rendszer különböző szintjein, a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban és a (formailag független) igazságszolgáltatásban is az ő érdekeiket képviselték.

George Monbiot, az angol környezetvédelem egyik legjelentősebb alakja a közkedvelt angol napilap, a Guardian vezércikkírója és számos nagyhatású könyv szerzője tárta fel, hogy például Boris Johnson által kinevezett konzervatív kormány tagjainak jelentős része (szám szerint tizennégyen) a dohányipar által finanszírozott Institut of Economic Affairs (IEA) gondolatműhelyeiben szerezte szakértelmét. A parlamenti képviselők többsége is nagyvállalatok által finanszírozott alapítványok tanfolyamain okult, s később azokkal (természetesen jó pénzért) együttműködve nyergelt át a politikába. Ezek az alapítványok az állam környezetvédelmi vagy egészségügyi védőintézkedéseit módszeresen „hatósági beavatkozásként” vagy „állami önkényként” bélyegezték meg. Argumentációikban az állam mint olyan egyenesen az egyéni szabadságot fenyegető veszedelmeként jelent meg.

A politika – és nem csak Angliában, Amerikában vagy Ausztráliában, de Nyugat-Európa balliberális vezetésű államaiban is – a partikuláris vállalati érdekek kiszolgálójává alakult át. Ezzel maga az állam vált azzá az eszközzé, mely vállalati az érdekek kiszolgálását „elméletileg megalapozta” és kivitelezte. Ezekben a tudományos műhelyekben dolgozták ki azokat neoliberális argumentumokat, melyek a társadalombiztosítás hagyományos rendszereinek szétverését és privatizációját megalapozták, az állam meggyengítését és a cselekvőképességébe vetett hitet felszámolták. Magyarán ez az alapítványi infrastruktúra fokozatosan a Nyugat államainak zömében magával a kormányzattal vált azonossá. (Kivételt – az időközben bekövetkezett kormányváltás miatt – csupán Soros György alapítványai jelentenek…)

Ennek az állami szabályozást a szabadság felszámolása gyanánt megbélyegző lobbihálózatnak a napokban a koronavírus nyújtja be a számlát. (A 2008-as ingatlanpiaci válság erre még képtelennek bizonyult.) Azok a politikusok pedig, akik a klímaválságot, az ökológiai rendszer összeomlását, a levegő- és víztartalékok szennyezését, az elhízást, a középosztály eladósodását megfékező intézkedéseket vonakodtak idejében és arányosan életbe léptetni, most egymás sarkára taposva függesztik fel a szabadságjogokat, zárják le a határokat, sőt még a lakásokat is. Rezzenetlen arccal nézik a romhalmazt és nem hisznek a szemüknek.

Mindent hajlandók megtenni, csak azt nem hajlandók fel- és beismerni, hogy az a biztonságot semmibe vevő és minden veszélyt reflexből elutasító ideológia, melyre hatalmukat építették – főként válságperiódusokban – teljességgel alkalmatlan a kormányzásra. S ezzel ők maguk is elkerülhetetlenül azoknak bizonyulnak. Nem is lehet másként, hiszen miközben arra kaptak megbízatást, hogy az államot vezessék, az egyetlen alapelv, melyet érvényesnek ismernek el, úgy hangzik: a legfőbb ellenség az állam.

Számunkra, magyarok számára nem nehéz bennük Gyurcsány Ferencre és társaira ismerni. Ők is képtelenek rá, hogy az elmúlt 50 év dogmáitól megszabaduljanak. Csakhogy ezúttal korántsem bizonyos, hogy a válság után ott folytathatnák, ahol előtte abbahagyták.

Ámbár, ahogyan kommunistából vadkapitalistává vedlettek, egyéb csodálatos átváltozásokra is képeseknek bizonyulhatnak.

Hacsak a társadalom nem válik éberebbé…