Szász István Szilárd: Virágvasárnap
Bezártak a templomaink, de a vallásos élet mintha intenzívebb volna, mint valaha. Ha felmérést végeztünk volna mondjuk egy évvel ezelőtt, és ugyanazt elvégeznénk most arra vonatkozóan, hogy hányan terítenék Jézus elé ruhájukat, lombokkal, pálmaágakkal díszítve az utat, ahogyan azt a virágvasárnapi történetből ismerjük, ezzel mintegy kifejezve hitüket, akkor jó eséllyel ma sokkal többen lennének azok, akik megvallanák hitüket, mint egy évvel korábban. A koronavírus-járvány terjedésével mintha a vallási érzékenység is terjedne.
A keresztény egyházak virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe vonulását ünneplik, az evangéliumok tanúsága szerint ekkor a nép Jézus előtt tisztelegve kivonult az utcákra és ruháikat, pálmaágakat terítettek eléje, miközben hozsannával fogadták: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9). Bevonulása előtt Jézus elküldte tanítványait, akik egy szamarat vittek neki, „amelyen még nem ült ember” (Mk 11,2), és annak hátán ment be Jeruzsálembe. Amikor a szamárcsikó gazdái megkérdezték a tanítványokat, hogy miért viszik el, azok azt felelték: „Az Úrnak szüksége van rá” (Lk 19,34).
A mostani válság során, kissé abszurd hasonlattal, de mintha a koronavírus lenne az a „szamár”, amelynek hátán Jézus bevonul az emberek szívébe. Mintha erre a járványra lett volna szüksége, hogy az emberek újból rá figyeljenek. A karanténból legalábbis úgy tűnik, hogy egyre többen a befelé fordulás mellett az ég felé tekintenek. A keresztény egyházak alapvetően közösségként értelmezik magukat, a járvány pedig éppen a társas kapcsolatokra mérte a legnagyobb csapást azáltal, hogy a leghatékonyabb védekezés egyelőre a társas távolságtartástól várható. Ennek ellenére a vallásos érzület egyre több embert érint meg (hangsúlyozom: legalábbis úgy tűnik).
Két elkülönülő, de egymást erősítő hatás állhat ennek a hátterében: az egyik az egyes személyeket érinti, és pszichológiai jellegű, a másik főként társadalmi jelenség. Az emberek most megtapasztalják az irányítás elvesztését, a láthatatlan kis „ellenség” úgy gyűr le bennünket, hogy alig van ráhatásunk a történésekre. Csak a teljes életmódváltásunk és az egymástól való távolságtartásunk vezet némi eredményre. Az egyre több beteg és a halottak növekvő száma felerősíti esendőségünk tudatát, a végesség megtapasztalása pedig a történelem megannyi tanúsága szerint a végtelen felé irányítja tekintetünket. A misztérium testközelbe kerül, a szív mélyébe markoló félelem pedig egyre valószínűbbé teszi az istenfélelem felerősödését. Ha elpárolog a kontroll illúziója, egyre inkább azt reméljük, hogy létezik egy feljebbvaló, aki irányítása alatt tudja tartani a történéseket.
A pszichológiai dimenzió mellett a vallásos reprezentációk egyre láthatóbbá válnak az online térben annak következményeként, hogy az egyházi intézmények és templomok bezárása miatt egyre több alternatív útkeresést láthatunk a papság és a hívők részéről a közösségi élmény új formáinak megtalálása céljával. Szentmiséket közvetítenek, a pápa online közvetített áldást ad, a közösségi médiában pedig egyre többen és többen tesznek tanúságot, vagy lelki fogódzókat osztanak meg egymással. Az pedig már a terjedés sajátossága, hogy minél elérhetőbb és láthatóbb egy reprezentáció – jelen esetben a vallásos élethez kapcsolódó reprezentációk egész sora –, annál könnyebben terjed tovább. Nem arról van szó, hogy eddig ne léteztek volna hasonló egyházi kezdeményezések (pl. Ferenc pápa Twitter-oldalán naponta osztanak meg gondolatot tőle), hanem ezek számbeli növekedése a kényszerhelyzet következtében egyfajta láncreakciót indít el, ami a transzcendenciára való nyitottság növekedésével együtt öngerjesztő folyamattá válik.
A koronavírus-járvány a visszafogottabb előrejelzések szerint is komoly társadalmi változásokat hoz, ami hosszú távon nemcsak az egészségügyi rendszert fogja átformálni, hanem a gazdaságot, a társadalmat, a jelek szerint pedig a vallásos életet is. Két nagyon eltérő lehetséges utat látok erre. Egyfelől előfordulhat, hogy még jobban elszaporodik a „maga módján vallásos” személyek tábora, mert a közösségi távolságtartás következtében a valódi közösségi élmény hiányában egyre inkább mindenki a maga „Istenét” találja meg, és tovább töredezik a vallási intézményrendszer. Másfelől hatalmas lehetőséget kaptak a világvallások és nagy múltú egyházak arra, hogy az emberekben feléledő vallási nyitottságot saját intézményük bővülésére és gazdagodására használják. A kis egyházakkal és közösségekkel szemben jelentős emberi tőkével és infrastruktúrával rendelkeznek ahhoz, hogy a furcsamód „kegyelmi” időben egyre több embert vonzzanak (vissza?) magukhoz. Az sem kizárt, hogy ez a két folyamat párhuzamosan zajlik majd le.
Jézust virágvasárnap a jeruzsálemi nép nagy ujjongással fogadta, nem sokkal később azonban, húsvétkor ellene „szavazott”, Jézust pedig keresztre feszítették az evangéliumok szerint. Mintha most minket szegezne keresztre ez a járvány. De lesz feltámadás?