Sokan vélik úgy, hogy a globalizáció és a koronavírus világszintű térhódítása, azaz az úgynevezett világjárvány közt szerves összefüggés van. Bizonyos mértékig én is így vélem, de nem ugyanazokból az okokból, mint az elemzők többsége. Az utóbbiak szerint ugyanis a járvány gyors terjedését a világgazdaság globalizációja, a kultúrák közti átjárhatóság, a mind inkább nemzetközivé vált sportélet, a soha nem látott mérvű turizmus tette elkerülhetetlenné. Mindebben – ismétlem – rengeteg igazság is van.

Az igazi probléma nézetem szerint mégis mélyebben rejlik. Azokban a homogenizációs folyamatokban, melyek az előbbiek következményeiként létrejönnek. A földi bioszféra egyensúlyának alapja a változatosság, az úgynevezett biodiverzitás, mely a bioszféra egyensúlyát, sőt magát a létét is megalapozza. És éppen ez az, ami a globalizációs folyamatok átgondolatlansága következtében a legnagyobb veszélybe kerül. A sokféleség alapfeltétele a többé-kevésbé zárt, egymással ha nem is laza, de semmiképpen sem valamiféle alá-fölérendeltségi viszonyban álló ökoszisztémák léte. Az élővilág a világ minden táján a helyi feltételekhez alkalmazkodott. Ezeket a magas szinten önszervező alrendszereket tengerek, folyók, eltérő domborzati és éghajlati adottságok különítették el egymástól, s garantálták ezzel általánosan is a biodiverzitás fennmaradását. Ezekre a természeti alapokra épültek rá az egyes emberi társadalmak, melyeket szintén nyelvi-kulturális határok választottak el egymástól, s melyeken belül saját társadalmi szerveződések, szokásrendek, erkölcsi értékrendszerek alakultak ki. Az elkülönülés soha nem volt merev, az egymás közelében élő nyelvek, kultúrák, szokásrendek folyamatosan befolyásolták egymást, de csak a legritkább esetekben számolták fel. A külső hatásokat önnön „szervezetükbe” építették bele. Az alkotóelemek közti kölcsönösség alapelvei szerint. Így aztán ezek a hatások nem csökkentették a sokféleséget, csupán modulálták, sőt életképesebbé tették azt.

Az egyes embercsoportok genetikai struktúrája is a feltételekhez alkalmazkodott, akárcsak a növény és az állatvilág. A közösségek az idők folyamán immunissá váltak bizonyos biológiai kártevőkkel, vírusokkal, mikrobákkal, környezeti hatásokkal szemben. Természetesen éppen azokkal szemben, melyek saját környezetükben a leghosszabb időn át pusztítottak. Az immunitás fennmaradását a természetes kiválasztódás folyamatai szilárdították meg. Persze több tíz-, sőt százezer éves időtávokon. S akkor is csak részlegesen, hiszen a különböző kórokozók elleni immunitások egymást is kordában tarthatták. A genetikai szórás következtében a népesség egy meghatározott része más-más betegségekkel szemben vált markánsan immunissá. Ez a tény akadályozhatta meg teljes népességek kipusztulását. Európában még a középkori pestisjárványoknak is, melyekkel szemben a korabeli orvosi technikák védteleneknek bizonyultak, a legrosszabb esetekben is „csak” fele-kétharmada eshetett áldozatul.

Korántsem csoda, hogy mióta csak tudunk róluk, a járványok jobbára a Kelet évezredeken át a külvilágtól szigorúan elzárkózó társadalmaiból, mindenekelőtt a nagy falról is elhíresült Kínából, vagy újabban Afrikából erednek (ebola, HIV, stb.). Persze vannak betegségek (mint a malária például, melyet csupán állatok terjesztenek, emberről emberre nem terjednek. A járványokat nyilván az emberről emberre terjedő vírusok okozzák, melyek azokban a társadalmakban, melyekben történelmi okokból nem alakulhatott ki az immunitás, mindig hatalmas pusztításokat idézhettek elő.

Ráadásul Kínában az ember és az állat viszonya is merőben másként alakult, mint Európában. A kínaiak olyan rovarokat és vadállatokat is beépítettek étrendjükbe, melyeket mi, európaiak fogyaszthatatlanoknak tartottunk. Így a vírustranszfer és az immunitás Európától merőben eltérő folyamatai alakulhattak ki. Annál is inkább, mert a kínai társadalmat az a hit is mélyen áthatotta, hogy a táplálékul fogyasztott állatok sajátosságai az őket elfogyasztó emberek biológiai rendszerébe, s ezzel személyiségébe is beleépülnek. A kínaiak nem csak sáskákkal, csigákkal, cserebogarakkal vagy denevérekkel táplálkoznak, de például a kutya és a tigrishús is kedvelt élelmiszernek számít.

És nem csak minálunk válthatnak ki pusztító járványokat az Ázsiából vagy Afrikából származó kórokozók. Közismert, hogy az amerikai őslakosokat sem annyira a konkvisztádorok, mint inkább az általuk Amerikába kihurcolt fertőző betegségek irtották ki. A szó szoros értelmében.

A globalizáció nem csupán az egymástól távol élő népességeket keveri össze, de a kultúrákat, a nyelveket, a szokásrendszereket is. Hogy ez milyen következményekkel járhat, arra csak néhány példát említek. Az illegális bevándorlókkal nem csupán idegen vallású népesség kerül Európába, de az itt már eltűnni remélt antiszemitizmus, nőellenesség, családi maffia és számos egyéb szociális „kór” is, melyek ellen társadalmaink az utóbbi évszázadokban fokozatosan immunisakká váltak. A francia felvilágosodás amerikai kerülőúton „visszahurcolt” agresszív emberjogi ideológiái az éppen megszilárdulni látszott „immunrendszert” ásták alá.

Folytathatnám, de minek?

A globalizáció a technika mai szintjén megfékezhetetlennek látszik. Mi az, ami a káros hatásokat ellensúlyozhatná? A múltba – az átjárhatatlan határok, a xenofóbia, a nacionalista gyűlölködés világába – öngyilkosság lenne visszatérni. Még ha lehetne is.

Csak előre menekülhetünk. A sokféleség, azaz a bio- és a szociodiverzitás megszilárdításának új – a 90-es évek elejének sokat ígérő próbálkozásait követően – nagyhatalmi érdekek által zátonyra futtatott folyamatait kell ismét mozgásba hoznunk.

Az emberi szervezetek és az emberi társadalmak is olyan önszervező rendszerek, melyek stabilitásukat pusztán a közvetlen környezettel kialakított kölcsönhatásokra alapozhatják. Ennek legfontosabb eszközei a rendszerelméletből jól ismert negatív visszacsatolások, amikor is az önszervező rendszerek a külvilágból érkező hatásokra, hogy egyensúlyukat fenntarthassák, rugalmasan reagálnak. Védekeznek és/vagy alkalmazkodnak. Esete válogatja. Ezeknek a negatív visszacsatolásoknak a politikai megfelelői hozhatják létre az önrendelkezés, a szubszidiaritás, azaz a manapság gyakorta pejoratív fogalomként emlegetett autonómia játékszabályait is. A szubszidiaritás azt írja elő, hogy a problémákat mindig azokon a szinteken kell rendezni, melyeken jelentkeznek, az önrendelkezés meg azt, hogy a szociodiverzitásra alapozott kis- és nagy közösségek olyan törvényeknek, szabályoknak, értékrendeknek megfelelően éljék életüket, melyeket történetük során maguk alakítottak ki, melyeknek tehát önként engedelmeskedhetnek. Az autonómia vagy önrendelkezés a szabadság lehető legpontosabb megnevezései.

Az autonómia azonban semmiképpen sem jelenthet valamiféle bezárkózást, ellenkezőleg, a minden szintű harmonikus együttműködés legfontosabb előfeltétele. A politika legalapvetőbb dolgaiban csak szabad emberek vagy embercsoportok juthatnak egyezségre. A családtól – a régión, az államon, az államszövetségeken át – a globalizált emberiségig.

Az önszervező rendszerek hierarchikus szervezettségűek. Ezt  a fogalmat a – mai zűrzavart voltaképpen előidéző – posztmodern elméletek megpróbálták kiiktatni a politikai fogalomtárból. A hierarchia azonban nem jelenti azt, hogy az alrendszerek a létüket garantáló magasabb szintek szolgálatában ne önállóan oldják meg – a szervezet többi részével is folyamatos negatív visszacsatolásban – a rájuk háruló feladatokat. Legjobb „képességeik” szerint, azaz saját alrendszereikkel való rugalmas kölcsönhatásban.

Manapság sajnos nem ez történik. Nem csak állatfajok milliói tűnnek el évente (csak egyetlen példa: egy legújabb felmérés szerint az elmúlt 27 évben világszerte a szárazföldi rovarok 70 százaléka pusztult el), de nyelvek és kulturális közösségek ezrei is visszaszorulóban vannak. Az a globális emberiség azonban, mely – a mai világot uraló, önmagukat racionalistának tételező zavaros elmék álmaiban –  egyetlen nyelven beszél, egyetlen értékrend, politikai ideológia szerint szervezi meg önmagát, életképtelenné válik. A legkisebb válságjelenség is pusztulásba döntheti, hiszen nem ismerhet többé alternatívákat. Csupán rögeszmeként hajszolt illúziói vezérelhetik. Ez trend pedig a negatív visszacsatolás ellentétét, a pozitív visszacsatolást, köznyelven az ugyanabból több elvére alapozott önpusztító lelkesültséget hozza működésbe. (Ebből a lelkesültségből az Európai Parlament LIBE-bizottságának tevékenysége nyújthat ízelítőt.) Ezekben az esetekben a vélt megoldás fergeteges tempóban mélyíti bajt. Egészen a végső összeomlásig.

Ebből a szempontból a vírus-válság és a klíma-válság szervesen összefügg. Mindkettő megelőzése a sokféleség fenntartásán és megóvásán alapul. Azaz az elkülönülés és a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés átgondolt szintézisén. Erre legjobb példa a Kínától való függés ellenére is autonómiáját eltökélten őrző Hon-Kong, ahol a korona-vírus is – sokak számára érthetetlenül – szinte már jelentéktelen pusztulással járt.

Hadd ismételjem meg: a sokféleség voltaképpen a lét szinonimája.