A nyugati közvéleményben szokatlanul élessé váltak a viták a tudomány státusát illetően. Az ok nyilván a vírusválság. A virológusok ugyanis nemcsak bizonytalanok a koronavírus eredetének, a járvány lefolyásának és visszatérési esélyeinek dolgában, hanem időnként egymásnak radikálisan ellentmondó állításokkal is előállnak. A különböző laboratóriumokban végzett kutatások vagy statisztikai esetvizsgálatok is gyakran nagyon különböző eredményekre vezetnek.

Ami természetes.

A tudomány nem ismer kinyilatkoztatásokat. Nincs olyan tudományos tétel, mely – alapos okkal – ne lehetne megkérdőjelezni. Még Eukleidész kétezer éven át megkérdőjelezhetetlennek tartott axiómáit – például, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok – is meg lehetett kérdőjelezni, és be lehetett bizonyítani, hogy nyilvánvalónak tűnő igazságok is csupán bizonyos feltételek közt (azaz az eukleidészi geometria keretei közt maradva) tekinthetők abszolút és örökérvényű igazságnak. A jó tudomány – azaz az igazi – mindig vesződséges, kimerítő kísérlet arra, hogy közelebb kerüljünk egy – a maga abszolút voltában és mélységében el soha nem érhető – „igazsághoz”. A tudományos kutatás egyrészt mindig a bizonytalanságot és a kétely létjogosultságának elismerését is feltételezi. Ez persze nem jelenti azt, hogy a végképp tarthatatlannak bizonyult feltevéseket nem kellene végül elvetnünk.

Egy dologban lehetünk bizonyosak, hogy keveset tudunk. Ami nem jelenti azt, hogy voltaképpen semmit nem tudhatunk. Ez a feltevés ugyanis paradoxonra vezetne. Az az állítás, hogy nincs igazság, önmagát cáfolja meg. Sőt még azt sem állíthatjuk, hogy abszolút igazságok nem létezhetnek. Csupán azt, hogy bár ezeknek elvben igenis létezniük kell, számunkra, emberek számára a maguk teljességében soha nem lesznek elérhetők. Már csak azért sem, mert a valóság, melyre igazságaink vonatkozhatnak, folyton változik. Következésként, mire feltártuk és kimondtuk a rá vonatkozó igazságokat, azok már nem föltétlenül és ugyanabban a mértékben lesznek igazak, mint amilyenben felfedezésük pillanatában voltak.

Egyébként is az, amit mi igazságnak nevezünk, mindig valamiféle egyedi esetekből levont következtetés, úgynevezett indukció. Abból, hogy a kezemből kicsúszó tárgy minden esetben a földfelszín felé esik, elkerülhetetlenül arra kell következtetnem, hogy a Földnek rendelkeznie kell egy olyan erővel, mely a tárgyakat magához vonzza. (Vannak deduktív következtetések is, de azok voltaképpen tautológiák, azaz nem szolgálnak új ismerettel, csupán a meglévőket, az úgynevezett axiómákat rendszerezik.)

Egyetlen egy esetből érvényes következtetést levonni lehetetlen. Sőt, nagyon sok esetből is kockázatos, hiszen tapasztalatból tudjuk: az első – Ausztráliában felfedezett – fekete hattyú is cáfolhatta a tételt, miszerint minden hattyú fehér.

Járványok mindig voltak és mindig is lesznek. Koronavírus-járvány azonban még nem volt. Nem ismerjük – maradéktalanul – a vírus természetét, az általa okozott járványok lefolyását (az úgynevezett járványgörbét), a leküzdéséhez szükséges immunitás természetét. (Ha ismernénk, már a védőoltás is a kezünkben lenne.) Így aztán fokozottan is elkerülhetetlenek a bizonytalanságok, az ellentmondások és az ezek tisztázását célzó viták. Ezeknek voltaképpen örülnünk kell, hiszen csak és csakis ezek vezethetnek eredményre, még ha maga az eredmény csupán átmeneti lenne is, soha nem zárható ki ugyanis egy újabb mutáció lehetősége, mely egy másik – soha nem tapasztalt – járványt válthatna ki. 

Ami rémisztő, nem is a virológusok bizonytalansága, hanem a politikusok bizonyosságigénye és saját igazságaikba vetett rendíthetetlen hite. Ennek beszédes példáját láthattuk a német köztelevízió Maybrit Illner által vezetett vitaműsorában. A közvélemény és főként a politikai szféra a virológusok szaktudományos bizonytalanságát nehezen vagy egyáltalán nem tudja feldolgozni. Ez a tény azonban – amint az az adásból is kiderült – nem annyira a tudomány állapotára, mint inkább a politikai intézményrendszerek és ideológiák fatális eltorzulására vezethető vissza.

A politikum ugyanis a fentiek ellenére is mélyen meg van győződve róla, hogy létezik olyasvalami, amit abszolút és örökérvényű igazságnak nevezhetnék. Merthogy a politikus az általa képviselt „igazságot” csak és csakis ilyennek képes elképzelni. Ez a magyarázata annak, hogy a politikai életből lassan eltűnik az, amit vitának, véleménycserének, vagy – horribile dictu – kompromisszumnak nevezhetnénk. Újabban a vitaműsorok résztvevői is módszeresen elbeszélnek egymás mellett.

Ez a helyzet azonban elkerülhetetlenül a társadalmi rendszer teljesítőképességének fokozatos leromlásához vezet. Sajnos, a tudományban is vannak, akik hajlamosak az általuk felfedezett igazságot önmagukkal összetéveszteni, s így aztán, ha hatalmi pozícióba kerülnek, a tudományos megismerés folyamatosságát is megtörni. Szerencsére csak átmenetileg. A politikában azonban ez az anomália lassan szinte már alapszabállyá merevedik.

S hogy az érvelésből – a cikkeimben egyesek által mindig éles szemmel felfedezett – lóláb ismét kilógjon, újfent az Európai Parlament LIBE bizottságára kell utalnom. Melyet a tények, az ellenérvek, a kételyek egyáltalán nem szoktak zavarni. Mely módszeresen és megszentelt dühvel támad minden és mindenki ellen, ami vagy aki abszolútnak tételezett igazságait meg merné kérdőjelezni.

Ez a tény egy romániai magyar számára nyilvánvaló. Minket nemcsak a LIBE bizottság rögeszméi sértenek, de választott államelnökünk nacionalista tévedhetetlenségének humortalan bohócmutatványa is.

Ráadásul úgy tűnik, politikusainkat a válságok sem kijózanítják, még bódultabb önimádatba hajszolják. Vélt igazságaik nélkül ugyanis az önnön nagyszerűségükbe vetett szent hitet veszíthetnék el.

Márpedig nagyszerűségük e nélkül a hit nélkül gyermeteg hipotézissé értéktelenedik.