A koronavírus-járványnak világszerte több mint negyedmillió áldozata van. S még mindig nem látszik az alagút vége. Németországban például a mértékadónak tartott arány, a 100 000 lakosra eső napi 50 újabb fertőzésszám, a korábbi csökkenési periódus után ismét növekedni kezdett. Sokakban él a félelem, hogy a járvány kiújulhat. És a jelek szerint nem csupán ősszel (nyáron a megnövekedett ultraibolya-sugárzás is fékezheti a vírusok szaporodását), de akár a járvány végsőnek látszó kimerülése előtt is.

Sokan azzal vigasztalják magukat, hogy az emberáldozatok és a gazdaság átmeneti stagnálása ellenére a járvány is kivált pozitívnak tekinthető fejleményeket. Leggyakrabban az emberek és embercsoportok közti összetartozás-érzés vagy a szenvedőkel vállalt szolidaritás megerősödése számít efféle fejleménynek. Az individualista teóriák évszázadok óta tartó térhódítása mintha vesztett volna lendületéből. Mind többen fedezik fel a család, a település, a régió, a nemzet (a nyugati értelmezés szerint az állam) mint az egyén személyiségét meghatározó, tagjainak védelmet nyújtó és szolidaritásra kötelező közösség meghatározó jelentőségét.

Azt már kevesebben ismerik fel, hogy a járvány főként bennünket, kelet-közép európaiakat arra is rákényszerít, hogy felgyorsítsuk azt a digitalizációt, melyben Amerika és Kína riasztó mértékben megelőzött minket. Annak ellenére is, hogy minálunk is mindenki, aki a jövő gazdasági és kulturális életének trendjeit követi, tisztában van azzal, hogy a versenyképesség fenntartásának, illetve kialakításának egyetlen garanciája a digitalizáció, azaz az információs társadalom vívmányainak gyors adaptációja, esetenként a helyi igényeknek megfelelő továbbfejlesztése.

A politikusok ugyan a digitalizáció felette szükséges voltát eddig is szép szólamokban hangoztatták (Németországban egész minisztériumok és államtitkárok tucatjai „tartják kezükben a folyamatokat”, a szólamokat azonban csak nagy ritkán követték tettek is.) A bankrendszerben a kereskedelemben és az adminisztrációban minálunk is egyeduralkodóvá vált a komputertechnika, de az otthoni munka (angol nevén home office), a nemzetközi rendezvények és konferenciák decentralizációja (a telekonferenciák rendszere), a távoktatás bizonyos formái, a robotizáció Kínához vagy Amerikához mérten még Európa vezető államában, Németországban is gyerekcipőben jár, mirólunk nem is beszélve.

Az iskolaszünet a német államot újabban arra kényszerítette, hogy a laptopot az iskolai oktatás olyan nélkülözhetetlen, minden diák számára hozzáférhető eszközövé tegye, mint amilyen egykor a tankönyv, a füzet, a golyóstoll, a körző vagy a vonalzó volt.

A karantén vagy a kijárási és gyülekezési tilalmak az otthon is végezhető, főként irodai jellegű munkákat automatikusan a lakásokba delegálták, de az iskolaszünet a gyerekeket is arra kényszerítette, hogy ha eddig nem tudtak bánni vele, megtanuljanak, ha pedig már tudtak, tabletjeikre, laptopjaikra, esetleg a szülők által már régóta kiselejtezett számítógépjeikre alapozzák az iskolával vagy egymással tartott kapcsolataikat. Hogy a törekvés már minálunk is napi realitás, azt a használt, de a gyerekek igényszintjén ma is használható informatikai eszközök begyűjtésére és a rászorulóknak való szétosztására vonatkozó sajtóhírek is jelzik. Ezeknek az informatikai eszközöknek jelentős része eddig hulladékba került, vagy a lakás valamely zugában porosodott.

Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a robotizáció is fellendülhet, s ezzel a munkamegosztás jelenlegi rendszere is jelentősen átalakulhat. Persze mint mindennek, ezeknek a folyamatoknak sem pusztán előnyei vannak. És a válság azokra is megtanít felkészülni.

A home office-ok, melyek egyszerre lesznek irodák, konferenciatermek, iskolai osztálytermek az emberközi kapcsolatok szféráját is beszűkítik, illetve minőségileg is átalakítják. A telefon és a képernyő ugyanis soha nem pótolhatja a közvetlen emberközi kapcsolatokat. Még a legjobb minőségű telefonhang is megfosztja az emberi beszédet a természetes beszéd egy sereg elektronikusan modellezhetetlen sajátosságától, a hangsúly, az intonáció, az érzelmi felhang bizonyos regiszterei is veszendőbe mehetnek, ahogyan a képernyő is rögzíti a látószöget, moderálja az arcjáték által közvetített, de befogadó által nem tudatosított, csupán tudat alatt érzékelt (úgynevezett szublimináris, magyar kifejezéssel küszöbalatti) információkat. Ahogyan egymás illatát, természetes színárnyalatait, érinthetőségét, s a testi közelség egyéb – a mélyebb emberi kapcsolatok szempontjából létfontosságú – aspektusait sem (vagy csak töredékesen) közvetíthetik. A személyiség elektronikus kiadása, főként a tanáré, az osztálytársé, a munkatársé soha nem pótolhatja a valóságosat…

Aminek persze ismét van ellentétes aspektusa is. Az elérhető személyesség, azaz a családi kisközösség tagjai közti kapcsolatok ilyen körülmények közt rendkívüli módon felértékelődnek. Magyarországi kutatások eredményei bizonyítják, hogy a „bezártság” jól érzékelhetően fokozza a családtagok összetartozásának, egymásrautaltságának tudatát, s az ezekkel járó érzelmi intenzitást is. A jó házasságok minálunk is jobbak lettek. Igaz, a rosszak végképp kibírhatatlanná váltak. A krízis ilyen szempontból is egyfajta tisztulási folyamatot indított el.

S ez a folyamat – a digitalizáció további térhódításával – állandósulhat. Még ha egyelőre visszafogottabban is. A közvetlen kapcsolatok jelentősége a családban, a szomszédságban, a településen még inkább felértékelődhet. A közösségi érzés és az individualizmus közt egyfajta érzelmi-racionális egyensúly alakulhat ki. Az irodává átalakult nappaliban vagy az osztályteremmé átalakult gyerekszobában jobban magunkra vagyunk utalva, mint a közösségi lét hagyományos színterein. De egyben hozzátartozóinkhoz is jobban ragaszkodunk…

Azaz a világ – bár a régi beidegződésekhez, szokásokhoz való visszatérés kísértései hatalmasok, tényleg aligha lehetnek többé olyanok, mint amilyenek korábban voltak. Fiataljainkat erre is fel kell készítenünk.

Bár alkalmazkodni egyelőre nekünk, felnőtteknek lesz a nehezebb.