A német kancellárasszony évtizedes hittételeit feladva beleegyezését adta ahhoz, hogy az Európai Unió a koronavírus-járvány nyomán a – korábbinál is nagyobb bajba jutott – déli államokat olyan gigantikus összegekkel segítse meg, melyeknek a visszafizetése évtizedekre nyúlhat. S mely az európai adófizetők zsebét is súlyosan megterheli.

A szokásos eurodemokratikus procedúrának megfelelően Macronnal közösen kieszelt 500 milliárdos kölcsönt az Unió végülis (Ursula von der Leyennel való egyeztetések nyomán) újabb 250 milliárddal fejelte meg. Ez utóbbi összeg vissza nem térítendő segélyként juthat el a rászorultakhoz. Az ügy azonban ezzel koránt sincs elintézve, mert az úgynevezett fukar-takarékos államok, mint Hollandia, Dánia, Ausztria és Svédország ez idő szerint csupán kölcsönökbe hajlandók belemenni, s a kelet-európai államok sem tartják a kölcsönök számukra hátrányos elosztását és visszafizetési módozatait méltányosnak.

A végső döntést az Európai Tanács tagjainak kell (feltehetőleg kemény viták árán) meghozniuk. A végeredményre vonatkozóan csak találgatásokba bocsátkozhatnánk.

Az azonban, amin már most érdemes alaposabban elgondolkodnunk, az az, hogy mi késztette Angela Merkelt, aki korábban a takarékosság, a megszorítások, a „költségvetési egyensúly” rettenthetetlen híve volt, és mindig mereven elzárkózott attól, hogy az Unió a déli államok „felelőtlen gazdálkodásának” terheit a német adófizetők „megfontolt gazdasági döntéseinek” terhére rendezhesse, mégiscsak meggondolta magát.

A mostani tervezet tényleg 180 fokos fordulatot jelent. Mi lehet az, ami az utolsó ciklusát töltő kancellár – a korábbiak ismeretében valóban meglepő – döntését megalapozhatta?

Már eddig is több írásomban utaltam Heiner Flassbeck (képünkön) német közgazdász – gyakran Friederike Spieckerrel közösen írt – tanulmányaira, melyekben a nemzetközileg elismert szakember, 2003 óta az Egyesült nemzetek UNCTAD nevű közgazdasági intézményének főközgazdásza az európai, s ezen belül a német gazdaságpolitika alapvető kérdéseit veszi górcső alá.

A hazai viszonyokat testközelből is ismeri, hiszen a Szövetségi Kormány Pénzügyminisztériumának államtitkári állását cserélte föl nemzetközi megbízatásával. Az Angela Merkel döntése mögött álló lehetséges okok megvilágítása céljából egyetlen munkájának egyetlen fejezetéből fogok néhány passzust – a teljes hitelesség kedvéért – szó szerint idézni. A válság tíz mítosza (Zehn Mythen der Krise, Edition Suhrkamp Digital, 2012) címűből. (A kötet még a 2008-as ingatlanpiaci válságot követő állapotokra vonatkozik, de érvényét máig őrzi.) Onnan is az V. mítoszra vonatkozó kitételeket választottam. Az V. mítosz Flassbeck megfogalmazásában így hangzik: „Egyáltalán nincs euro-krízis, Európa csupán néhány kisebb állam magas államadósságai miatt került válságos állapotba.”

A szerző az alábbiakban ezt a mítoszt igyekszik lebontani.

„Újra és újra találkozunk – írja  – a tudatlanságnak és az előítéletnek ezzel az ellenmondást nem tűrő kombinációjával. Megfogalmazói úgy vélik, hogy az axióma értékű tétel által kijelölt úton következetesen végig kell menni, még ha kő kövön nem marad is. (…) Az európai valutaunió (EWU) a kezdetektől végzetes csillagzat alatt áll, mert Németország görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy az államadósságot a tagság legfontosabb kritériumává emelje. Ennek semmi alapja nem volt, hiszen az államadósság és az infláció közt semmiféle közvetlen összefüggés nincs. Márpedig egy valutaszövetség mindenekelőtt inflációs közösség. Az államok feladják azt a lehetőséget, hogy nemzeti pénzpolitikát gyakoroljanak és saját inflációs célt kövessenek, mert hisznek benne, hogy egy nagyobb piac keretei közt közösen hatékonyabb pénzpolitikai eszközöket vethetnek be és mert az infláció mértékének esetében a legfontosabb kereskedelmi partnerektől való eltérések hosszabb távon egyébként is értelmetlenek. (…)

Az (infláció vonatkozásában – B.B.) az egyetlen világosan kimutatható összefüggés a nemzetgazdaság általános költségszintje (Kostenniveau) és az árszint (Preisniveau), illetőleg ennek alakulása közt áll fenn. Ha az árak alakulását a mindenkori munkatermelékenységgel állítjuk arányba (az eredmény az úgynevezett fajlagos munkaerőköltség) az infláció mértéke nagyon jól nyomon követhető. (…)

A Központi Bankok függetlensége a hetvenes évek óta a neoliberális eszmerendszer egyik központi hittételévé vált, merthogy a legfontosabb gazdaságpolitikai eszköznek, vagyis a kamatszintnek az államosítását kizárja. Következésként a legfontosabb, az okozatilag legközelebbi és statisztikailag legegyértelműbb összefüggéstől: a fajlagos munkaerőköltség és az infláció köztitől, mely egyedül válhatott volna a valutaunió sikerességének biztosítékává, az Unió irányítói német nyomásra messzemenően eltekintettek.”

A következmények drámaiaknak bizonyultak.

„A közkedvelt legendától eltérően az évezred elején a mintegy »természetes« német versenyképességet nem a magas termelékenység alapozta meg, melyet a gazdaságpolitika legfőbb céljának tekintett, hanem egy politikailag „kimunkált” bérvisszafogás, melyet – micsoda paradoxon – elsőként a német történelemben egy vörös-zöld kormányzat kényszerített rá a német gazdaságra. (…) Miközben a német termelékenység 1999 és 2011 között évi 1,2 százalékkal növekedett (ami sem történetileg, sem összeurópai vonatkozásban nem túlságosan jó érték), a reálbérek (az inflációtól megtisztított nominális órabérek) csupán 0,7 százalékkal nőttek.  Franciaországban, hogy csak a legkevésbé ismert esetet említsem (…) a reálbérek 0,8 százalékkal, a hazai termelékenységnél valamivel erőteljesebben növekedtek, és a Németországgal szembeni versenyképesség jelentősen romlott…

Ily módon Németország olyan versenyképességi előnyt alakított ki önmaga számára, mely tíz év alatt odavezetett, hogy a hazai gyártású termékek és szolgáltatások (Dél-Európához viszonyítva) 25, (Franciaországhoz viszonyítva) 20 százalékkal lettek drágábbak Németország hasonló termékeinél. Ez az állapot hosszabb távon természetesen tarthatatlan, és szükségszerűen a valutaunió széteséséhez kell vezetnie… Eljön az idő, amikor a partnerek ezt a perfid hatalmi játékot többé nem lesznek sem képesek, sem hajlandóak elfogadni, és Németországot pellengérre fogják állítani.”

Hiszen „az, ami az egyik fél számára nyereség, az a másik számára veszteség (…) Minél szorosabb a felek közti kereskedelmi kapcsolat, ez az igazság annál szembeszökőbb. De ha az ember nem lehet biztos benne, hogy mindként fél betartja-e a szabályokat, vagy maguk a szabályok válnak kétségessé, nehéz lesz egykönnyen tisztázni, hogy a győztes mindent tisztességesen tett-e, merthogy ugyebár ő a győztes. De ha a győztes ennek ellenére döntéseit gazdasági hatalmára alapozott kényszerrel is keresztül viszi, a közös cselekvés, illetve az ellenlépések alapját is szétveri, merthogy azt a Fairnesst (azaz a méltányosságot illetve tisztességet – B.B.), ami minden kölcsönösség és együttműködés alapfeltétele, lábbal tapossa. Így aztán Európa legnagyobb államának magatartása elkerülhetetlenül a teljes széthulláshoz vezet, amikoris a vesztesek csakis a kiszakadást választhatják. Valutáikat drasztikusan leértékelik és a telhetetlen győztest ezzel az utolsó nyílvesszővel, mely még megmaradt számukra, szíven találják. Tragikus, de az előbbiekből elkerülhetetlenül következik: Aki egyszer a logikát az ideológia oltárán feláldozza, ezzel azt a normalitás alapját jelentő ítélőképességet is elveszíti, mellyel önnön összeomlását megakadályozhatná”. (26–33. oldal)

Ezek után nem meglepő, hogy Angela Merkelt a görögök, az olaszok, sőt még Málta egyik északi nagykövete is Adolf Hitlerhez hasonlítja. (Mellesleg állama rögvest vissza is hívta tisztségéből. És ismét mellesleg: akik Orbán Viktort hitlerezték, azok ma is az Európai Parlamentben szónokolnak.) A hasonlat Angela Merkel esetében annyiban tényleg jogosult, hogy ő is meghódoltatta Európát…

Merthogy Európa tényleg és ismét Németország lábainál hever. De Angela Merkel „nagy elődjétől” eltérően – talán a Flassbeckhez hasonló józan elméknek is köszönhetően – gyanítja már, hogy az ő győzelme is Pürrhoszi győzelemmé silányulhat. Így aztán megpróbál túljárni partnerei eszén, s az általa előidézett veszteségeket legalább részben az Unió tagállamaival próbálja megfizettetni. (Az összessel.) Számos jel utal azonban arra, hogy legfeljebb csak a saját eszén lesz képes túljárni. Sajnos már jó ideje nem rendelkezik azzal az ítélőképességgel, melyről Flassbeck és társai beszélnek.

Egyébként Flassbeck nevével a német sajtóban nem igazán találkozni. A szabadságáról – a magyarral ellentétben – hírhedt német sajtónak nem médiasztárja. Nem készítenek vele interjúkat, nem hívják meg a nagy tévéadók talk-show-iba. (Handelsblatt című szaklapban találtam tőle egy újabb keletű interjút. Néhány bekezdést…) Művei szerény példányszámokban megjelenhetnek ugyan, gondolatai azonban a szélesebb közvéleményhez nemigen juthatnak el. A németek többsége Angela Merkelben még a sokak által elkerülhetetlennek vélt hanyatlás (rosszabb esetben összeomlás) közvetlen árnyékában is a megmentőjét látja.

Bármennyire is rémisztő a kérdés, megkerülhetetlen: Déjà vu?