A konzervatív Andrzej Duda által megnyert lengyelországi választások kapcsán, ahol a balliberális sajtó véleménye szerint a kampányt az idősebb nemzedék döntötte el, mind gyakrabban hangzik el az – az abszurditása dacára is komolynak tűnő – érv, hogy az időseket egy bizonyos életkor után ki kellene zárni a demokratikus versenyből, azaz ugyanúgy meg kéne akadályozni őket demokratikus jogaik gyakorlásában, mint ahogyan a 18, sőt Németországban már csupán a 16 év alatti gyerekeket „kizárják”. A fiatalabbak esetében az ok a szellemi érettség hiánya, illetve a társadalmi szerkezet működésmódjainak elégtelen ismerete. Egyebek közt az elégtelen élettapasztalat.

Az persze kétségtelen tény, hogy bizonyos életkor után – ezt az időpontot a pszichológusok átlagosan a 75. életévben szokták megjelölni – az ember szellemi képességei hanyatlanak. Fáradékonyabb, memóriazavarokkal küzd, gondjai vannak a világban zajló fergeteges tempójú változások feldolgozásával, ragaszkodik bevett szokásaikhoz, emlékeikhez, döntéseiben nagyobb szerepet játszanak a múltbéli tapasztalatok, mint a jelenben zajló történések alapos ismerete. Emellett megfontoltabb, mint a fiatalok, hiszen ő már számos esetben megégette a kezét, úgymond. Az idősebbek ritkábban cselekszenek puszta indulatok vagy hirtelen jött érzelmi impulzusok hatása alatt.

Csakhogy ki dönthetné el, hogy melyik 75 év fölötti idős ember ítélőképessége hanyatlik, és melyiké marad 90 éves kora után is érintetlen. Szophoklész vagy Leonardo da Vinci vénséges vénen alkották meg remekműveik jelentős részét.

Az a vád is megalapozatlan, hogy az idősek olyan döntéseket hoznak, melyek következményeit nem nekik kell elviselniük. A mai idősebb generáció még mindig nagyobb felelősséget érez gyerekei és unokái sorsáért, mint a mai 40-esek vagy 50-esek nemzedéke, mely – önmaga kiteljesítése érdekében, úgymond – siet sorra sorsukra hagyni sarjadékait. E generáció tagjainak a túlnyomó többsége fiatal kora jelentős részét még a gyerekek boldogsága, boldogulása érdekében áldozta fel. Megvont magától olyan élvezeteket, melyekre – nélkülük – neki is lehetősége nyílhatott volna. S az unokákhoz sem kötődik kevésbé. Sőt. Hogy ragaszkodik a nyugdíjához, az természetes. Megdolgozott érte…

Az idősek iránti ellenszenv világos jele annak a manapság mindinkább eluralkodó törekvésnek, hogy bizonyos politikusgarnitúra az egyes társadalmi csoportok egymás ellen hangolásával teremtsen hatalmi bázist önmaga számára. A morális terror maga sem mai találmány. A nagy Robespierre az erkölcs nevében fejeztette le az – ő magasztos mércéje szerint erkölcsileg méltatlan – ellenfeleket, hogy aztán ő maga is a francia forradalom világra szóló találmánya, a nyaktiló alatt végezze… Hogy minderről mai forradalmárainknak nem akar tudomásuk lenni, önmagában is megdöbbentő látlelet. 

Ez az elvakultság egyértelműen antidemokratikus. Ezen az alapon ugyanis nem csupán az öregek, de bizonyos iskolázatlanok, munkanélküliek, vidékiek, heteroszexuálisok, fehérek, sőt férfiak is tetszetős érvekkel kirekeszthetők a társadalmi küzdelmekből. (Egyik sem kevésbé abszurd gondolat, mint az idősek kirekesztése.) Pedig a demokrácia lényegét éppen az adja, hogy a demokratikus konszenzus (amit nem mindenkinek kell helyeselnie, de elfogadnia – időlegesen legalább – mindenkinek kötelező) csakis a legeltérőbb, sőt gyakorta ellentétesebb elvek, érvek, nézőpontok ütköztetése nyomán alakulhat ki. Minél több nézet szembesülhet egymással, annál kiegyensúlyozottabb lehet a végeredmény, merthogy a való világ szinte már felmérhetetlen komplexitásának spontán, társadalmi szintű megtapasztalásán alapul. Ez a „végeredmény” persze maga is választási ciklusról választási ciklusra változik, mert az egyensúlynak nem csak a társadalmi térben, de a történelmi időben is újra és újra ki kell alakulnia. Többé-kevésbé eltérő ideológiai alakzatok gyanánt.

Az önmagát elfogulatlannak, igazságosnak és toleránsnak képzelgő fiatalság balliberális szárnya – magam is az egyetemi életből jövök, tudom, hogy ezeket a tévképzeteket éppen a világ szerin tova Nyugat-imádó egyetemi oktatás ültette el bennük – csupán a mások elfogultságát, igazságtalanságait, és intoleranciáját képes érzékelni. Önmagában – „erkölcsi” lényének sajátos vakfoltja gyanánt – már képtelen erre. Amint azt a neves délszláv származású, de ma már Németországban élő neves filozófus, Slavoj Žižek (ha valaki tudja, hogy ebben az aspektusban miről beszél, hát ő lehet az egyik legelhivatottabb) Hegel a Szellem fenomenológiája című művének egyik záró fejezetére hivatkozva megállapítja: „A gonoszság abban a pillantásban rejlik, mely mindenütt gonoszságot vizionál.”

Ez a pillantás a politikai korrektség jegyében manapság akadálytalanul pásztázza a közéletet. Elég egy félremagyarázható félmondat, hogy az önnön tévedhetetlenségébe belebódult moralizáló indulat emberek ezreinek karrierjét semmisítse meg, életek munkáját tegye semmissé. Se szeri se száma azoknak az amerikai vagy nyugat-európai értelmiségieknek, akiknek ez az – opportunista kalkulusokkal, látszólagos makulátlansággal és valamiféle kizárólagos igazságérzettel átitatott – egresszív forradalmi brigád derékba törte a karrierjét, eltávolította a nyilvánosságból, elhallgattatta. Žižek beszédes példákkal is szolgál…

Ez a jogállamiság és a demokrácia megszentelt nevében gyakorolt (a hagyományos diktatúrák véres módszereinél is hatékonyabb) véleményterror Nyugaton egyre határozottabban eluralkodik a társadalmon, s minálunk is jól érezhetően terpeszkedik.

Ennek – a tolerancia és gyűlöletbeszéd elutasításának pózában tetszelgő – gonoszságnak az egyik legújabb leleménye az idősebb generáció szavazati jogának megkérdőjelezésére irányuló, ez idő szerint még „tétova” javaslat. Sikere gyakorlatilag azt jelentené, hogy az idősebb nemzedékeket a politika gátlástalanul kiszolgáltatja a gyakran félművelt, de önnön hozzáértésének és intellektuális felsőbbrendűségének tudatában háborgó „ifjúságnak”.

Az Öregek Tanácsa által irányított törzsi társadalmak évezredeken át képesek voltak viszonylagos jólétben és biztonságban fenntartani önmagukat.

Azt azonban talán még én is megérhetem, hogy a mai Fiatalok Tanácsai sikeresen dugába döntik a poszt-posztmodern társadalmakat. Mert gyűlöletre – irányuljon az akár a tényleges gyűlölködés ellen is – lehetetlenség stabil társadalmakat alapozni.

A „Mars a koporsóba!” implicit jelszavával a politikai közösséget pótolhatatlan összetevőjétől lehetne megfosztani.