Innen Kelet-Európából nagyon nehéz megérteni, hogy Nyugat-Európa, egészen pontosan az euró-atlanti térség mire is szándékozna építeni jövőjét. Hogy nem az autochton népesség természetes szaporulatára, az nyilvánvaló. Egyelőre az is, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia – legalábbis rövid távon – nem lesz képes megoldani a munkaerőgondokat.

A környezetszennyezés előbb-utóbb nyilván arra fogja kényszeríteni a Nyugatot is, hogy valamilyen ésszerűbb szintre mérsékelje a fogyasztást. De a munkaerőgondokat ez sem oldhatja meg, legfeljebb a munkanélküliséget növelheti.

Hogy miért? Mindenekelőtt azért, mert a harmadik megoldás, a bevándorlás legfeljebb arra alkalmas, hogy a munka nélkül maradottak elől jóval alacsonyabb bérekért, az – általuk egyébként is jobbára megalázónak tekintett – munkalehetőségeket elhalássza.

A maradék hányódik-hányódtatik. Frusztráltan és boldogtalanul…

Az afrikai bevándorlók, bár azok jelentős része is rendelkezik valamiféle alapképzettséggel és elemi (jobbára angol vagy francia) nyelvismerettel, az igényesebb munkakörök betöltéséhez szükséges erőfeszítésre (a robotikáról vagy a mesterséges intelligenciáról nem is beszélve) csak a legritkább esetekben hajlandó.

Marad a remény, hogy ez az állapot csupán átmeneti, és a második vagy harmadik generációban a bevándorlók kulturális és szakmai tekintetben tökéletesen asszimilálódnak, azaz a – merőben külső jeleken túlmenően – a megkülönböztethetetlenségig azonossá válnak az eredeti népességgel. A többség nyelvét fogják beszélni, kultúráját és történelmét tekintik a magukénak, s így aztán az úgynevezett politikai nemzet nyelvi-kulturális tekintetben megőrizheti azonosságát. Németország megmarad németnek, Franciaország franciának, Anglia angolnak.

Ahogy az (legalábbis a szívósan meggyökerezett, de ma már mind kérdésesebb legenda szerint) Amerikában történt. Mert az egy időben oly sokat és oly dagadó keblű pátosszal emlegetett amerikai (de a francia és az angol) olvasztótégely (is) mára illúziónak bizonyult. A „bevándorló hátterű” állampolgárok (hogy – az eredeti szándék ellenére is oly sokatmondó – német hivatalos terminológiát használjam) megőrzik nem csak származásuk tudatát, de a családi környezet (legtöbbször még a vegyes házasságok esetében is) szintén tovább örökíti a „háttér” meghatározó elemeit.

Az asszimiláció kérdését a modern szociológia (mely a nyelvi-kulturális identitást még a legliberálisabb nyugati államokban is az állampolgárság alapjának tartja) – érthető okokból – ma sem vizsgálja voltaképpeni jelentőségének és tartalmának megfelelően. Ennek ellenére bizonyosra vehető, hogy az asszimiláció minden konkrét esetben olyan traumákkal jár, melyek nemzedékek múltán sem merülnek maradéktalanul feledésbe. Egy asszimilált számára természetszerűen rokonszenvesebb marad egyfajta nemzetek fölötti lét, az internacionalizmus valamely változata, hiszen csak és csakis egy efféle eszmerendszerben érezheti magát valóban egyenértékűnek azt őt bizonyos értelemben valóban „befogadó” többséggel.

A folyamat a legújabb fejlemények fényében még keservesebbnek ígérkezik, mint a korábbi évszázadokban. Frankfurtban és Stuttgartban „bevándorló hátterű német fiatalok” épp a napokban forgatták fel a városközpontot, támadták, gyakorta szinte már elvakult gyűlölettel az államhatalom képviseletében fellépő rendőröket.

A Die Welt am Sonntagban Susanna Gaschke (a lap egyik legkiválóbb riportere) teszi fel az (eddigiek ismeretében szokatlan) kérdést: „Honnan ered ez az agresszivitás? Mit tehetünk ellene?” És egészen meghökkentő válaszokkal szolgál. Már a cikk címe is sokatmondó Randale in der neuen Heimat (azaz Randalírozások az új hazában). Merthogy a cikk immár nem csinál titkot abból, hogy a randalírozók többségükben „bevándorló hátterűek”.

A riporternő a szintén „bevándorló hátterű” pszichológust és közírót, Ahmad Mansourt is megszólaltatja. Mansour szerint „bizonyos migránsokban egyfajta toxikus férfiasságkultusz keveredik a német társadalomtól való szélsőséges elzárkózás reflexeivel. A kibocsátó országokban az intézmények kivétel nélkül mindenütt autoritáriusak. [...] Ezek a fiatalok a liberális német rendőrséget tehetetlennek tekintik, s ezért egyfajta megvetéssel tekintenek rájuk. A patriarchális családokból származó gyerekek hozzászoktak a családi erőszakhoz. A verés ezekben a családokban mindennapos. Ez nem szolgálhat mentségükül, de sok mindent megmagyarázhat. A szülők odahaza sem voltak rosszindulatúak, de a kritikai szemlélet, az érettség, az önállóság, a saját ítélőképesség ezekben a családokban nem számított prioritásnak. Számos efféle fiatal új hazájában híjával van mindenféle »otthonosságérzésnek«. Ezt a hiányt kénytelenek az erő demonstrálásával, elhatárolódó gesztusokkal, a nők lenézésével és a gyenge német állam iránti megvetésük kifejezésre juttatásával kompenzálni. Az államnak, ha rendet akar, rendkívül bonyolult nevelési feladatokat kell megoldania, s ezt csak akkor teheti meg, ha mindezekről őszintén lehet beszélni.”

Uwe Schimank brémai szociológus a zavargások hátterében nemzedéki problémákat is lát, melyek nem csupán a migránsokra jellemzőek. „A kamaszkor az ember életének az az időszaka, amikor voltaképpen ki kell találnia önmagát. S mivel a mai fiatal, aki minden korábbinál radikálisabban elszakad a családjától, nem találhatja a helyét a társadalomban. Ez a migránsokra természetesen hatványozottan is érvényes.”

És végül nem jelentéktelen szerep jut a minden asszimilációs folyamatra jellemző igazodási kényszernek. Ha valaki megpróbál szembehelyezkedni a tüntető tömegben formálódó közhangulattal, súlyos agressziónak teszi ki magát. Egy „rossz” szó, egy „megfontolatlan gesztus”, és rögtön futótűzként csapnak fel az indulatok.

A jakobinus diktatúra idején egy efféle meggondolatlanság a szó szoros értelmében az ember fejébe kerülhetett. Mindehhez a migránsok felfokozott önérzete (a sajátos becsületkultusz egyik szerves velejárója) is társul. Már csak ellenségkép kell. Ehhez az egyenruhás rendőr, aki megpróbálja normális mederben tartani az eseményeket, tálcán kínálkozik.

Bűn lenne megfeledkezni róla, hogy a francia nemzetállam ideálja is hasonló miliőben jött létre. A „többség” (valójában egy csőcseléknyi kisebbség) terrorjaként, mely kizárt minden kisebbségi véleményt.

S ezt a beállítódást a modern demokrácia sem tudta eltüntetni. Hellyel-közzel mérsékelte, Svájcban képes volt biztonságos keretek közé terelni is. De a mai Nyugattól semmi nem idegenebb, mint ez a svájci típusú demokrácia.

A német közvélemény teljesen bénán áll az előzetesen végig nem gondolt következmények előtt. A sajtó nagyobbik része (Gaschke szerint is) még mindig a problémák szőnyeg alá söprését tekinti megoldásnak. A migránsokat ugyanis – bármi áron – hozzá kell édesgetni az „új hazához”. A sajtó másik (kisebbik) fele drasztikus ellenlépéseket követel.

Olyan alig akad, aki Németország hatalmas költségvetési többletét hajlandó lenne a természetes szaporulat növelésére, a családi keretek megszilárdításának hosszú és – a jelen ideológiai hangulatban – roppant fáradtságos, sőt kockázatos munkájára fordítani. Magyarán hosszabb távon a – meglehetősen kétes – asszimilációra alapozott bevándorlás fölöslegessé tételére alapozni országa sorsát.

A következmények borítékolhatók. A nyugati társadalmak olyan konfliktusokba hajszolják önmagukat, melyeken aligha lesznek majd képesek úrrá lenni.

Ha még a sokkal enyhébb és több évszázados problémákkal konfrontálódott Magyarország sem képes elejét venni a fatális meghasonlásnak, azaz a „multikulturális” Budapest és a vidék semmi jót nem ígérő szembenállásának, gondolni is rossz rá, hogy mik következhetnek a nyugati társadalmakban.

Melyek fokozatosan megszűnnek a szó hagyományos értelmében vett társadalmak lenni. A német fiatal – származásától szinte már függetlenül – már csak a randalírozás eufóriájában találhat „társakra”.