Vitázni csak érvekkel lehet – legalábbis lehetett a (Aldous Huxleyt parafrazálva) „régi szép világban”. Igaz, súlyos kétségeim vannak az iránt, hogy ma már nagy számmal akadhatnak olvasóim, akik a nevezett szerzőt még olvasták is. Ámbár ez nem nagyon szokta zavarni őket. Ma már olvasni nemigen szokás, csak kommentelni. Persze a „régi szép” sem volt tökéletesebb, mint az Aldous Huxley által felskiccelt „szép új”. Huxley 1931-ben közzétett Szép új világ című regényében a Wikipédia szerint (a mai internetfüggők elsöprő többsége számára ez az egyetlen hiteles információforrás, próbálok tehát – „hitelesen” – szájba rágni) „nincs háború és szegénység, mindenki folyamatosan boldog”. És ez nagy vonalakban máris igaz. Itt, minálunk a tágabb értelemben vett Nyugaton (ha a tegnap volt jugoszláv polgárháborútól előzékenyen eltekintünk) valóban nincs háború, sőt a szegénység is viszonylagos (éhen ma már nemigen hal senki).  „Azonban azzal, hogy az előbbi bajokat elüldözték az emberek életéből – folytatja az ezúttal tényleg lényegre törő Wikipédia –, egyben számos dolgot elveszítettek: a családot, a sokszínűséget, a művészeteket, a tudományt és a filozófiát. Ez a társadalom hedonisztikus: a korlátlan szexualitásra és a drogokból nyert örömre koncentrál.”

Én megrekedtem valahol a „régi szépben” (egészen pontosan a rendszerváltást követő első hónapokban-években). 

Ady még a vesztett háború után és közvetlenül halála előtt is reménykedett egy majdani szép új világban. Nem érhette meg, hogy láthassa azt a „humánus” Tanácsköztársaságot, melyet a magyar ifjú szívek hoztak az immár széthulló Magyarországra. S azt az Európát sem, melyben az imádott Nyugat ifjú szívei olyan kisebbségi sorsot idéztek a határon túli magyarságra, hogy annak ma sincs párja Európában. Hogy az ifjú szívek nevében végül is olyan vének döntöttek, akiknek erkölcsi nagyságáról Kuncz Aladár Fekete kolostorából szerezhetnénk tudomást, már más kérdés. (De manapság Kuncz sem tartozik a bestseller írók közé.)

Harminc éves korom tájáig én sem voltam kevésbé naiv. Engem azonban ma már olvasóim egy része a szó szoros értelmében elborzaszt. Felszínességével, gőgjével, műveletlenségével, s mindebből következően: agresszivitásával. 

Fehér László arra szólít fel, hogy válaszoljak a vádjaira. Sajnos, itt most olyasmit kell leírnom, amitől néhány évtizeddel ezelőtt még én is elborzadtam volna: vitatkozni csak úriemberekkel lehet. Olyan Homo sapiensekkel, akik – amikor ítéletet alkotnak – megpróbálnak érvelni legalább. 

A maszol.ro-n rám zúdított „érvek” minősítések csupán. Ezek környezetében még a felületes értelmezések és a félremagyarázások is tiszteletre méltóknak hatnak, hiszen némi intellektuális erőfeszítésről tanúskodnak. Az esetek túlnyomó többségében még erről sincs szó. Mindenki sértve érzi magát, merthogy nem az ő (nyugatabbról importált) rögeszméit szajkózom. Ráadásul folyton-folyvást… 

És talán itt van a kutya elásva. 

Eddig valóban nem válaszoltam. De hát miért is tettem volna? Érettebb éveim óta semmitől sem irtózom inkább, mint a rögeszméktől (talán mert egykor én magam is rabjuk voltam). Utóbbi cikkem kapcsán a fennkölt nevű Zatoichi Vak-Bottyán úr például azzal vádol, hogy a „pride” szinonimáinak felsorolásával rosszindulatúan félreértelmeztem a „pride” szót. Indoklás semmi. Pedig engem nem valamiféle ideológiai önkény, hanem a Pride közvetlen látványa, a résztvevők viselkedése igazított el a szó (nagyszótári) szinonimái közt. Ami pedig az általa idézett (és mások által is büszkén hangoztatott) állítólagos alapjelentést, a büszkeséget illeti, az ember valójában csak arra lehet büszke, amit megvalósított vagy teljesített. Jobbára a köz érdekében. De azzal sem éppen a legízlésesebb dolog kérkedni. Nem világos számomra, hogy mi az a teljesítmény, melyre a résztvevők oly büszkék és önérzetesek lehetnének. S honnan a hetykeség? Onnan, hogy sikerült kivívniuk egyenjogúságukat? Ezt egykor az európai népesség jobbágyként (vagy az Óceán túloldalán) egyenesen rabszolgasorsban élt milliói is megtették egykor. Ahogyan az eltérő bőrszínűek, a nők, a munkások, a fiatalok is. (Persze mindannyian csupán részlegesen, a törvény előtt.) Mi, utódaik mégsem tüntetünk ezzel a „teljesítménnyel”. Egyik sem a mi erényünk. Sőt. Elődjeinknek is a – hatalmat éppen gyakorló – többség józanabb része szavazta meg az egyenjogúságot és egyenlőséget. Inkább hálásnak kellene lennünk, mintsem kevélykednünk. (Ez a mai Amerikában egyre kevésbé világos, s a téveszme lassan Nyugat-Európában is teret hódít.) Mi, kelet-közép európai heterók még örülünk viszonylagos szabadságunknak és természetesnek tartjuk azt. Ez a melegeknek miért nem elég? Szabadon, felemelt fővel élhetik az életüket. Hogy nem mindenki tekinti követendő példának őket? Miért kellene? Miért nem elég az elfogadás? Én – ha ragaszkodnak hozzá – még a melegházasságot sem utasítom el, bár elismerem, hogy mint terminus (ezt a tételt alább bizonyítani is próbálom) a szokásos posztmodern fogalombűvészet egyik csúcsteljesítménye… 

Nem én vagyok az, aki hamisítok, hanem Zatoichi úr, mikor arról beszél, hogy „embereket hátrányosan különböztetnek meg olyan tulajdonságok alapján, melyekről az érintettek nem tehetnek, mert ők olyannak születtek (pl. magyarnak, cigánynak zsidónak, melegnek)”. Már a puszta felsorolással (egészen pontosan a felsorolásban foglalt fogalmak azonos szintre emelésével, egyfajta összemosásával) is meghamisítja a valóságot. Az EU parlamentjében az általa elsőnek emlegetett magyarellenesség mint bevett fogalom el sem hangozhat, az antiszemitizmus és cigányellenesség gyakorta, főként ha valakit diktatórikus „apukatúrákkal” kell megvádolni. Magyarország rá a példa, hogy ha a hatalomról van szó, a balliberálisok szemében ma már sem az antiszemitizmus, sem a cigányellenesség nem visszataszító. (Egyik napról a másikra „ki lehet gyógyulni” belőle.) A homofóbia azonban folytonosan napirenden van. A főbűnök egyikeként. Zatoichi úr szép új világában ez jelenti a méltányosságot. És persze a vegytiszta észt. 

Csakhogy mi, magyarok is másként vagyunk született magyarok, mint született nők vagy férfiak. Az első nem genetikai tulajdonságunk. (Ha Zatoicki úr annak tekinti, akkor én vagyok őt kénytelen rasszistának minősíteni.) A második viszont genetikai. Születni zömmel valóban nőnek, illetve férfinak születtünk, de erre sem büszkék nem vagyunk, sem szégyen nem fojtogat bennünket. (Ahogyan a melegeknek sincs okuk egyikre sem.) Amikor azonban a „családnevével” kérkedő Zatoichi úr magyarságomat összemossa a melegek melegségével mint „veleszületett identitással”, félreérthetetlenül azt állítja, hogy minden emberpéldány meleggé válhat, ha meleg közösségben szocializálódik. Mi ugyanis attól váltunk magyarrá, szerbbé, románná, szlovákká…, angollá, németté vagy franciává, hogy az adott közösségekben nevelkedtünk. (Hogy az engem kioktató urat arra kell figyelmeztetnem, hogy Petőfi Sándor szlováknak, Szerb Antal zsidónak, Eminescu szlávnak „született”, de mindannyian magyarabbak vagy románabbak voltak, mint színmagyarnak vagy színrománnak „született” honfitársaik elsöprő többsége, nekem kell röstelkednem.) Még Eminescu magyargyűlöletét is megértem (remélem ennek az érzületnek a meglétéről az Eminescut kevéssé ismerőket sem nekem kell meggyőznöm), amennyiben a magyar uralkodóosztály (és nem csak) a román autonómiatörekvéseket ugyanolyan ingerülten utasította vissza, mint a mai román a magyarokat. 

Ámbár történeti perspektívában korántsem ugyanarról volt, illetve van szó. A román autonómiatörekvések hátterében egy – a magyar állam integritását ténylegesen is fenyegető – dákó-román elmélet is meghúzódott. (Lásd Jancsó Benedek írásait!) A mi autonómiatörekvéseink azonban a román állam integritását semmilyen vonatkozásban nem fenyegethetik. Legalábbis ez idő szerint. (Hosszabb távon – ha nem változtatnak – ők is bizonyosan bajba kerülnek. Ha más értelemben is.)

Ráadásul nem én, hanem a gender elmélet hívei állítják, hogy a nemek esetében nincs biológiai, csupán társadalmi nem. Azaz a melegek esetében ugyanaz a helyzet, mint a nyelvi-kulturális közösségek esetében… 

És itt van a másik kutya elásva. 

Ez esetben ugyanis a melegházasság, a nemsaját gyerekek örökbefogadása, felnevelése, szocializációja egészen más jelentésre tehet szert… A feltevés (mármint hogy a nemi hovatartozás társadalmi és nem biológiai adottság) szerencsére felette kérdéses, megfogalmazói azonban fanatikusan hisznek benne. Ez esetben viszont – kérdezném tisztelettel –, amikor a melegházasság legalizálását követelik, ugyan miféle szándék vezetheti őket?

Hogy mit inszinuálok? Azt is kertelés nélkül kimondhatom: valamiféle hatalomátvételt. Ami mintha máris folyamatban lenne… Merthogy egyáltalán nem lehetetlen. Elvégre Marx korában a munkásosztály is viszonylag jelentéktelen kisebbségben volt, nem is beszélve annak élcsapatáról, a szórványos baloldali értelmiségről… Aztán (a Föld egyharmadán) sikerült „felszaporodniuk”, ők lettek a nagybetűs és kizárólagos Társadalom. (Ez utóbbi a melegek esetében persze utópisztikusabb minden – volt és leendő – utópiánál. Mire tényleg „kiteljesülhetne”, elfogyna az emberiség…)

Mert igenis van teljesítmény, melyre mi, emberi lények lehetünk büszkék. Sőt akár önérzetesek is. S ez nem más, mint a gyerek. Hiszen az emberiséget mint biológiai populációt magát is azok tartják fenn, akik gyereket nemzenek és szülnek, majd fel is nevelik őket. De nekik emiatt sokak szerint (lásd némely „tenyészkancázó” baloldaliakat) egyenesen szégyenkezniük kellene… 

Fehér, Zatoichi, Dénes urak vaskövetkezetességgel zagyvának, logikátlannak, elfogultnak minősítenek. (Ráadásul olyan helyesírási hibákat varrnak a nyakamba, melyek nem is mind azok. Az ártalmatlan elírások rögeszmés felemlegetéséről nem is beszélve.)

Egyértelmű a szándék, hogy elhallgattassanak. Egyszer csak belefáradok és meghátrálok. Van benne logika. Nekem ugyanis – ebben a beszédtérben – már tényleg nem lehet túl sok keresnivalóm. Az ifjú szívek óvásaim ellenére is összehozzák majd a legfrissebb utópia „szép új világát”. Mely újfent és hiánytalanul tökéletesnek tételezi majd önmagát. Csakhogy az abszolút tökéletesség (ezzel minden mélyebben gondolkodó elme tisztában volt és van) a lét tagadása. A mi világunk – a fizikusok szerint is – azért létezhet, mert tökéletlen. (Azaz az antianyag világunkbéli hiányán alapul.) Ha tökéletessé tehetnénk (magyarán: ha rászabadíthatnánk a – valahol feltehetően továbbra is létező – antianyagot), megszűnne létezni. (Erre remélhetőleg soha sem leszünk képesek). A tökéletességi-tétel a társadalmakra is érvényes. Ahányszor megpróbáltuk tettlegesen is tökéletessé tenni őket – még ha valamely lenyűgöző rögeszme jegyében is –, gyorsuló tempóban uralkodott el a pusztító zűrzavar... 

Ezúttal azonban egy újabb – a jakobinizmushoz, a marxizmushoz vagy a fasizmushoz hasonló „tökéletesség”, legyen az akár „feminista” is – nagy valószínűséggel – a szó szoros értelmében – végzetes lenne. Már aligha lábalhatnánk ki belőle. Mivelhogy (épp a tökéletes emberi Gőg, azaz a Természet semmibevétele következtében) nagyon-nagyon fogytán az időnk…

Ezért, bár az én koromban tényleg illenék abbahagyni, nem hallgathatok el. Mert úgy vélem, hogy a mind gleichschaltoltabb (azaz egyetlen karámba terelt) világban minden hangért kár. Én, ha tehetném sem szeretnék senkit elhallgattatni. De ha engem valaki ennyire szenvedélyesen szeretne, legalább érveket instálnék. Végtére az érzelmeket is meg lehet okolni… 

Azokkal talán lenne mihez kezdenem…