Szokás azon nevetgélni, hogy a nyugati világ a politikai korrektségben fulladozik, de amikor valamelyik isten vagy vallás kritikája jelenik meg, akkor valahogy mégis sokan felháborodnak Európában is, és nem csak muszlimok. Persze az iszlám világát ez érzékenyebben érinti, de Európában hozzá kellett szokni másfél évezred egyeduralom után, hogy a világ nem csak a klerikális diktatúrában képzelhető el (akármennyire is dolgoznak ezen a lengyel kollégák).

Számomra nem jó értelmezése a Franciaországban történteknek, hogy a terrorizmus vallások vagy civilizációk közötti összecsapás, vagy hogy itt a kereszténység és az iszlám csap össze, a Nyugat és a Kelet.

Franciaországról és megvetett elnökéről sok rosszat elmondhatunk, de az ország alapvetően szekuláris, és amikor kiáll a szólásszabadság mellett, akkor azt 1. nem keresztény, hanem szekuláris álláspontból teszi és 2. nemcsak az iszlámmal, hanem minden vallással szemben. Hogy a szélsőjobboldal számára ez remek alkalmat jelent az iszlamofóbiára, az sajnos velejárója a dolognak, de ez nem kell megakadályozzon minket abban, hogy a szekularizmus mellett tegyük le a garast. Ahogy az sem akadályoz meg minket az LMBTQ-közösség melletti kiállásban, hogy anno svéd szélsőjobboldaliak Pride-ot szerveztek többnyire muszlimok lakta városnegyedben.

Ez nem is Nyugat és Kelet összecsapása. Vallási konfliktusok mindenhol tapasztalhatók, nem szólva a nem vallásos emberek egyre növekvő zaklatásáról (amiről érdekes módon nem szokás beszélni). A vallás hatalmi eszköz (is), vagyis gyakran akkor játssza a hóhért, amikor van rá lehetősége, és akkor az áldozatot, amikor másnak lett lehetősége hóhérrá válni. Ezért aktuális példa Lengyelország, ahol a legembertelenebb törvény(telensége)t éppen az egyház szorgos hozzájárulásával viszik véghez. De még csak Lengyelországig sem kell elmennünk: elég a román ortodoxok és egyes erdélyi magyar egyházak által támogatott homofób referendumra gondolni, ahol ráadásul hatalmi és kisebbségi pozícióból is milyen dicső koalíciót sikerült kovácsolniuk.

De hát akkor mégis mi történik?

Az én megközelítésemben, bár a vallás egyértelműen szerepet játszik itt, nem az elsődleges problémát jelenti. Igaz, hogy a három ábrahámi vallás kizárólagos jellegű, azaz nem fér be világképébe más vallások vagy akár nemvallásos világképek legitimációja (dogmáját tekintve legalábbis), de egy lépéssel hátrább kell lépnünk. Már csak azért is fontos a zárójel, mert mindig vannak jó példák: Samuel Paty lefejezését követően katolikus és muszlim vallási vezetők együtt ítélték el a terrorcselekményt.

A globalizáció valóban egy világfaluvá változtatja a világot, és gyorsabban olvadunk össze, mint ahogy el tudnánk viselni egymást. Nem mintha újdonság volna mások léte, csakhogy ma egymás realitását kénytelenek vagyunk elviselni szűkösebb fizikai tereken, ha tetszik, ha nem. Nyugati nagyvárosok éppen ezt a képet mutatják: gyakran teljesen békésen elfér egymás mellett a sokszínűség, ehhez viszont egyfajta ignorancia szükséges, a megértése annak, hogy különböző realitások élnek egymás mellett.

Ez persze nem is csak vallások és szekularitás ellentéte lehet, hanem egyáltalán: azoké, akik megértik, hogy a világ többféle valóságérzékelésből áll és azoké, akik azt az esszencialista álláspontot képviselik, amely minden más álláspont létét elvitatja.

A mostani fellángoló ellentétek is erről szólnak: annak a megértése szükséges, hogy az iszlám világban egy próféta-ábrázolás elfogadhatatlan, de emellett fontos a ragaszkodás ahhoz, hogy ez mégis szabad legyen számunkra. Amit tisztázni kell, hogy a valláskritika vagy „blaszfémia” soha ne csapjon át rasszizmusba – ezzel könnyen vissza lehet élni, éppen ezért óvakodni kell tőle, különösen, hogy ez nem is lehet valódi cél.

A Nyugat nem szent, túl van tömegmészárlásokon, kontinensek lerablásán és romba döntésén, de ez nem teszi illegitimmé azt a törekvést, hogy a szekularizmus, ha sértő néha, akkor is elsődleges maradjon. Különben visszasüllyedünk oda, ahonnan jöttünk, és nem hiszem, hogy az egy jobb világ volna.

Az a világ volt az, amelyikből mindenkinek ki kell lábalnia előbb-utóbb. A vallás magánügy, mert abban a pillanatban értelmét veszti, hogy a köztérbe kerül. Erőltethető, persze: Európa is megkóstolta, hogy nem feltétlenül áldásos egyház és hatalom házassága (ahogyan valami hasonló elhangzott nemrég az ErdélyTV Hitéletében is). De nem is érdemes erőltetni, mert amint más realitásokkal találkozik, ha intoleráns, akkor háborút szül, ha pedig toleráns, akkor kénytelen újra bezárkóznia a magánéletekbe.

Én az utóbbit szeretném látni. Különben készülhetünk hadba.