Elutasította a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) annak a két felvidéki magyarnak a keresetét, akik miután megkapták a magyar állampolgárságot, elvesztették a szlovákiait. Indoklásában a nemzetközi taláros testület arra hivatkozott, hogy egyrészt nincs illetékessége megítélni, hogy az állampolgárság megvonása sérti-e a szlovák alkotmányt, másrészt emberjogi szempontból a kérelmezőket nem érte hátrány, hiszen akkor, amikor a magyar állampolgárságért folyamodtak, hatályban volt a szlovák állampolgársági törvény, amelyik tiltja a kettős állampolgárságot, tehát a kérelmezők pontosan tudták, hogy milyen következménye lesz a lépésüknek és ennek tudatában kérték a magyar állampolgárságot.

Ez világos beszéd, amelynek kijózanító hatása kellene hogy legyen, ugyanis rámutat annak a politikai retorikának a korlátaira, amely a realitásokat figyelmen kívül hagyva, azt az illúziót igyekszik kelteni a kárpát medencei magyarságban, mintha a trianoni határok máris eltűntek volna, és ez kizárólag az Orbán-kormány nemzeti elkötelezettségű fellépésének a következménye lenne. Viselkedjünk tehát úgy, mintha a nemzeti sebek és sérelmek következményei már eltűntek volna, visszatért volna a dicső múlt (ami magunk közt szólva nem is volt olyan dicső), az utódállamok pedig legyenek szívesek igazodni az új magyar nemzetpolitikához, és ne akadályozzák íróink újratemetését, a székely zászló kitűzését és a szlovákiai magyarok kettős állampolgárságát.

Ez utóbbival kapcsolatban ráadásul Tőkés László – vélhetően harmadik EP-képviselői mandátumáért indított kampánya részeként – többször meg is nyilatkozott, mondván, hogy „tűrhetetlen, ami a szlovákiai magyarok ügyében történik”. Nem kétlem, hogy ezt a magyarok elsöprő többsége valóban így érzi. Egy felelős politikus azonban, aki ráadásul tapasztalatokat szerzett a közösségi jog előírásairól és az EU intézményeinek működéséről, csak akkor fogalmazzon így, ha megoldásai is vannak. Ellenkező esetben nem javít, hanem ront azoknak az embereknek a helyzetén, akiken segíteni akar.

Természetesen nem lehet megkérdőjelezni egyetlen kormánynak a jogát sem ahhoz, hogy valamilyen megoldást találjon azoknak a nemzettársainak a problémáira, akik önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe kerültek, nemzetiségük miatt megkülönböztetik őket. Ennek útja azonban nem az egyoldalú lépések és kinyilatkozások politikája, legalábbis vitatható történelmi és irodalmi személyiségek rehabilitálása, a múltban is veszedelmesnek bizonyult eszmék rituális megidézése.

A nemzeti összetartozás napjává avanzsált trianoni évforduló – annak giccses kellékeivel együtt – kétségbeesett törekvés a múlt átértelmezésére. Ezért a magyarok számára visszás és hamis, hiszen egy nemzeti tragédiát nem lehet az összetartozás diadalaként ünnepelni, az utódállamok számára pedig érthetetlen és irritáló, bátorítja a magyarsággal szembeni diszkriminatív lépéseket

Mert lehet, hogy Fehér István és Dolnik Erzsébet (a két felvidéki magyar, aki elvesztette szlovák állampolgárságát) javította a könnyített honosítást igénylők statisztikáját, de minthogy a jogszabály alkalmazását a magyar kormány nem tudta vagy nem akarta előzetesen egyeztetni a szlovák hatóságokkal, ők most szenvedik a szlovák állampolgárság megvonásának következményeit (nem kapták meg a révkomáromi önkormányzattól a lakcímüket igazoló okiratot, nem vehettek részt a szlovákiai választásokon stb.). Ebben pedig sem a magyar kormány sem pedig Tőkés László nem tud nekik segíteni.

Az EJEB döntésének van még egy értelmezése. Nem csak az utódállamok, de az európai intézmények sem hajlandók igazodni az egyoldalú és kellően át nem gondolt magyar törvénykezéshez. S ez nemcsak a könnyített honosításra vonatkozó jogszabályra, hanem a negyedik alkotmánymódosításra is érvényes lehet. Hogy milyen következményekkel, rövidesen meglátjuk.