Bíró Béla: Észak Dél ellen
A magyar és a lengyel vétó kilátásba helyezése miatt a Nyugat, főként annak északi sajtója azzal vádolja Magyarországot és Lengyelországot, hogy cserben hagyja déli tagtársait. A vád teljességgel igaztalan, hiszen Orbán Viktor is, a lengyelek is többszörösen kifejtették már, hogy ők éppenséggel a déliek érdekében szavazzák meg a számukra nem különösen kedvező eladósodást. Ők pusztán az ellen tiltakoznak, hogy az Alapszerződés félreérthetetlen előírásai ellenében a tagországoknak kijáró támogatásokat, melyeket egyik állam sem valamiféle könyöradománykényt kaphat meg, hanem azért, mert megnyitotta piacait a nyugati áruk előtt, s ezzel elesett azoktól a jövedelmektől, melyek egyébként megillették volna.
De az is merő legenda, hogy az északi államok puszta önzetlenségből sietnének a súlyosan eladósodott déli államok segítségére. Az igazság az, hogy a déliek eladósodottságukat javarészt az északiaknak „köszönhetik”.
Ezt az állítást persze kevesen tartanák valószerűnek. A közember ma is úgy vélekedik, hogy az ok a déliek lustasága, akik jobban szeretik süttetni a hasukat a nappal, semmint keményen dolgozni. Ezt a tételt az utóbbi években több kutatás és tanulmány is meggyőzően cáfolta. Így aztán ezúttal is kénytelen vagyok tekintélyérvekhez (is) folyamodni.
Mi, kelet-közép európai állampolgárok az elmúlt évtizedben a sajtó híreiből csak annyit tudhattunk meg, hogy az Unió újabb és újabb erőfeszítéseket tesz a dél-európai államok eladósodottságának felszámolására, de ezek az erőfeszítések újra és újra sikertelenek maradnak. Arról, hogy mi az eladósodottság oka, alig esik szó, vagy ha igen – mint említettem –, az adósokat szokás bűnbakként feltüntetni. Németül egyébként a két szó ugyanarról a tőről is fakad, a német Schuld egyszerre jelent bűnt és adósságot. A szorgalmáról és takarékosságáról ismert német állampolgárt tehát nem nehéz az orránál fogva vezetni.
Csakhogy Németország demokratikus állam, melyben felelős értelmiségiek az állítólagos nemzeti érdekekkel és a nagyvállalatok zsoldjában álló sajtó manipulatív kampányaival szembeszegülve – nem minden kockázat nélkül –, de végül is kimondhatják az igazságot.
Heiner Flassbeck nem a szélsőjobb képviselője, elismert és tiszteletnek örvendő pénzügyi szakember, a német Pénzügyminisztérium egykori államtitkára, ma az ENSZ Világkereskedelmi és Fejlesztési konferenciájának az UNCTAD-nak a főközgazdásza. A válság tíz mítosza című az egyik legrangosabb német kiadónál, a Suhrkampnál még 2012-ben megjelent könyvében megpróbál tiszta vizet önteni a pohárba. Egész sor, a neoliberális gazdaságfilozófia számára axiómának számító mítoszt kérdőjelez meg. Ezek a következők: 1. A pénzpiacok hatékonyak és jólétünket szolgálják. 2. A kormányok felismerték, hogy cselekedniük kell. 3. A válság tulajdonképpeni oka az államok eladósodása. 4. Az európai polgár túlköltekezik. 5. Európa a kisebb államok eladósodása miatt került válságba. 6. Az államoknak – válság tényleges okaitól teljesen függetlenül – takarékoskodniuk kell. 7. Mindenkinek adósságok nélkül kell boldogulnia. 8. A jegybankok inflációba hajszolják a gazdaságot, hogy megmentsék az államokat. 9. Németország Európa pénztárnoka. 10. Németország számára a „továbbra is ugyanaz”-stratégiája az egyetlen választás. A szerző sorra veszi a fenti állításokat, és sorra bebizonyítja róluk, hogy szakmai szempontból tarthatatlanok.
S végül levonja a – nem csupán a német olvasó számára – sokkoló következtetést: Németország az elmúlt évtizedekben gazdasági hatalmát saját versenyképességének fokozására használta fel, a dél-európai országokat maga kényszerítette abba az adósságcsapdába, mely az eurozónát összeomlással fenyegeti. A rendkívül magas német termelékenység ellenére is alacsonyan tartott németországi bérek ugyanis Németország számára olyan versenyképességi előnyt teremtettek, mely az eurozónán belüli partnereket (még Franciaországot is!) komoly gazdasági hátrányba hozták. Az olcsó német termékek elárasztották az európai piacokat, s fokozatosan tönkretették a helyi ipart, miközben a német vállalatok horribilis nyereségeiket arra használták fel, hogy a bankszektor által közvetített kölcsönökkel fenntartsák a szóban forgó államokban a fizetőképes keresletet. A képlet mindannyiunk számára ismerős. Csakhogy ennek a folyamatnak az eurozónán belül szükségszerűen a közös valuta válságához kellett vezetnie. A németek által Európára rákényszerített gazdaságpolitikának – véli a szerző – „ha a válság igazi okát, az egyenlőtlen versenyképességet meg nem fékezik, bukásba kell torkollnia. Németország segít ugyan abban, hogy a német pusztításban keletkezett sebeket bekötözzék, arra azonban álmában sem gondol, hogy magát a pusztítást abbahagyja.” A neoliberális német gazdaságpolitika önmagát modellként kényszeríti rá az európai államokra, lásd Görögország példáját, a következményekkel azonban a figyelmeztetések dacára sem hajlandó számolni.
Az angol Colin Crouch (a Posztdemokrácia című nagy sikerű könyv szerzője) is úgy véli: a kortárs világ legmeghökkentőbb fejleménye, hogy az a neoliberalizmus, amely mély válságba sodorta a világgazdaságot – paradox módon ma befolyásosabb, mint annak előtte. S nem csak Németországban vagy az Európai Unióban, hanem világszerte. A szerző legújabb, A neoliberalizmus megdöbbentő túlélése című kötetében a magyarázatot abban látja, hogy bár a gazdaságpolitikai viták a piac és az állam ellentétéről szólnak, van egy harmadik tényező is, a multik világa, amelyről alig esik szó, de amely gazdasági hatalmára alapozva az előző kettő működésmódjait veszedelmesen eltorzíthatja. Olyannyira, hogy immár sem a piac, sem az állam nem töltheti be azt a szabályozó funkciót, mely a gazdasági egyensúly fenntartását lehetővé tenné. Azaz a neoliberalizmus korántsem a szabadpiacra alapoz, ahogyan azt az irányzat szakemberei állítják, hanem a multik politikai befolyására. Ez a befolyás a válság dacára, sőt jórészt az államokra ráerőszakolt „megoldások” következtében ahelyett, hogy csökkent volna, a válság alatt, sőt részben annak következtében még fokozódott is. Jelentősen.
Mindketten (és sokan mások is) úgy vélték, hogy az „ugyanabból több” stratégiája a világgazdaságot még mélyebb válságba fogja sodorni, hiszen a konszernek irányítói gazdasági hatalmukra alapozva a politikusokat és a közvéleményt, sőt önmagukat is képesek lehetnek becsapni, a piacot azonban nem sikerülhet.
A magyar és a lengyel vétó tehát – ha közvetve is – erre a tényállásra is figyelmeztethet. Arra a tényre, hogy a déliek kisegítésére szánt hatalmas kölcsön (melyet az északiak önmagukban már nem lennének képesek felkínálni) mindenekelőtt arra szolgál, hogy fizetőképes keresletet teremtsen az északi, főként a német áruk számára.
Ha Flassbecknek, Crouchnak és társaiknak igazuk van, nagy bajban vagyunk Sovány vigasz, hogy a végső válságot annak fő okozói, a németek (sőt tágabb nézőpontból) maguk az amerikaiak sem kerülhetik el.