Nagy Lajos, huszadik századi jelentős magyar író, depressziótól szenvedett. Abban az időben üldözési mániának nevezte a köznyelv ezt a betegséget. Az írótól származik az a humoros és korfestő megfogalmazás, miszerint ő ugyan szenved ettől a kórtól, de őt valóban üldözik.

Újabb megfigyelési és lehallgatási botrány borzolja az idegeinket. A Watergate-be Nixon még belebukott, a Wikileaks már nem rengette meg senkinek a székét, ezen a legújabbon már meg is oszlik a közvélemény értékítélete.

Szeptember 11 után a szabadságközpontú világkép nyel egy nagyot – és tudomásul veszi a valóságot. Hol vagyunk már a költői érzékenységtől, amelynek fáj, hogy beírtak engem mindenféle könyvbe. Csak számoljunk utána, mekkora a telefon- és internet forgalmunk naponta, s az Amerikai Egyesült Államoké kétszáz milliószor akkora. És nyugodtan használják a kommunikációs csatornákat mind a bűnözők, mind a terroristák. Mintha a szalmakazalban kellene megkeresni a tűt. És a hétköznapi biztonságunkért el tudjuk már viselni, hogy „számontarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg.”

Belátjuk, hogy inkább technikai kérdés lett a rengeteg adattal való munka, innen a találó elnevezése a kémprogramnak: prizma. Úgy töri meg a rajta áthaladó sugarat, hogy elemeire bontja, nem mélyedünk el a részletekben, mert nem is értjük őket. Lemondunk önként a magánszféránk egy részéről, hogy ellenőrizhetőbbek legyenek a köztünk élő rosszak.

Edward Snowdennek hívják a botrány kirobbantóját, aki új dimenziót tudott adni a kérdésnek. Amerika egyik fele szabadsághősként ünnepli, másik fele hazaárulónak tekinti. Amerikában, a modern szabadság kényes hazájában, hirtelen etikai kérdéssé vált az állampolgárok megfigyelése. (A nemzetközi bonyodalmakat most figyelmen kívül hagyjuk.)

Ennek a botránynak az időbeli megjelenése is érdekes volt. A kirobbantó egy piaci cégnél alkalmazott (ennek még lesz jelentősége), és azt állította, hogy munkája során kémprogramokkal dolgozott. A Google, a Yahho, a Facebook meg a számunkra kevésbé ismert nevű telefonszolgáltatók azonnal tiltakoztak, hogy számukra az ügyfél az első, meg a titoktartás mindenek felett, és csak a rendőrség férhet hozzá a kliensek adataihoz ügyészi végzéssel…

Majd, huszonnégy óra sem telt el, s Obama elnök ismerte be a tények nyomása alatt az igazságot. Hogy bizony ki vannak szervezve bizonyos titkosszolgálati feladatok az üzleti szférába, s a szigorúan titkos adatoknak a hozzáférése bizony nem csak a fölesküdött tisztek és alkalmazottak számára adott.

Arról, hogy milyen sokféle módon használható föl néhány a személyes irányultságainkra vonatkozó adat, pontos tudomásunk van az ehhez képest pattintott kőkornak tűnő szocializmus időszakából, amikor emberek egymásról jelentettek mindenféle megfigyelt dolgokat.

Ezen a prizmán át tekintve igencsak nem tudunk mit kezdeni a múltunkkal, és azzal a kérdéssel, hogy vajon a megfigyelők megfigyelőit ki figyeli meg.