A weimari köztársaság utolsó időszakában a náci párt gyakran okozott botrányokat a tartományi és a birodalmi parlamentben. Egy alkalommal a helyzet odáig fajult, hogy négy nemzetiszocialista parlamenti képviselőt a parlamentben kellett letartóztatni, hogy a rendet helyre lehessen állítani.

Aki követte a Jobbik frakció performance-át az Országházban, az megállapíthatta, hogy nyolcvan év alatt sem a szélsőséges eszmék tartalma, sem pedig azok eszköztára nem változott. A különbség mindössze annyi, hogy a parlamenti emelvényen órákig randalírozó aktivisták közül senkit sem tartóztattak le, sőt még csak ki sem vezették őket a gyűlésteremből – a magyar demokrácia nagyobb dicsőségére.

Miközben az Orbán-kormány vezető politikusai három éve „elmúttnyócéveznek” (legutóbb éppen Rogán Antal frakcióvezető és a Fidesz alelnöke nyilatkozta azt, hogy az adóemelésekre a szocialisták miatt van szükség), és a demokratikus ellenzéket mint a magyarságra leselkedő legnagyobb veszélyt igyekeznek bemutatni, addig legfeljebb egy szelíd „ejnye-bejnyére” képesek akkor, amikor az ordas eszméit terjesztő Jobbik a demokrácia alapintézményei ellen intéz nap mint nap támadást.

Megítélésem szerint nemcsak arról van szó, hogy a vezető kormánypárt már a jövő évi választásokra gondolva nem akarja elzárni egy, a szélsőségesekkel megkötendő koalíció lehetőségét. A Fidesz toleranciája a Jobbikkal és általában a szélsőjobbal szemben ennél sokkal szélesebb, azt is mondhatnánk, hogy elvi alapokon nyugszik. A Fideszben a szélsőjobbra kacsintgató politikusok a Nyírő újratemetési kísérletben szerepet vállaló Kövér László, vagy a legalábbis bizarr utcanév-változtatási javaslatokat támogató Tarlós István (hogy az Új Színház vezetésére tett javaslatát ne is említsük) nem a periférián, hanem a B-középben ülnek. A vezető kormánypárt által követett stratégiai célok nem esnek túl távol a szélsőség választott ideáitól, s ha a közszolgálati média erőszakos bedarálására és általában a sajtószabadság korlátozására (lásd: a Klubrádió esetét) gondolunk, akkor azt kell mondanunk, hogy az eszközeitől sem.

Ilyen körülmények között a Fidesz nincs is abban a helyzetben, hogy ne engedje át a vezérszólamot a mind meredekebb ötletekkel előálló Jobbiknak. Horthy Miklós, Tormay Cécile, Prohászka Ottokár, Nyírő József és Szabó Dezső újraéledő kultuszát nem a Fidesz kezdeményezte, de utánamegy e veszedelmes ötleteknek. Kihátrálása hiteltelen lenne, esetleges szembefordulásával pedig (amelyről szó sincs) saját választói bázisát gyengítené. S hogy mennyire nem felszínes folyamatról, holmi választási érdek diktálta kompromisszumról van szó, azt jól jelzi Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár nyilatkozata, aki a kormánya által kidolgozott alaptanterv erényének tekinti, hogy „szakít az értéksemleges megközelítéssel”, vagyis a tankönyv mindenről és mindenkiről kötelező érvényű minősítést ad, megmondja, hogy kik voltak a jó bácsik és a rossz fiúk a magyar- és a világtörténelemben.

Nem hunyhatunk szemet a fölött, hogy ez a szélsőségességgel rokonságban álló „értékrend” Erdélyben is hódít. Elég navigálni egy kicsit a legnépszerűbb közösségi hálón, vagy különböző hírportálok komment-oldalain ahhoz, hogy beleütközzünk a fröcsögő nacionalizmusba, gyűlölködésbe és – igen – antiszemitizmusba, amelyről már azt hittük, hogy nem is létezik tájainkon, s csak egy közismert vicc poénja szerint lenne rá igény. Sajnos van rá igény valóságosan is, mert tervezett és szervezett munkával generáltak ilyen igényt, és olyanok is vannak, akik ezt az igényt kielégítik.

Visszatérve a Jobbik által kiprovokált parlamenti botrányhoz, a Fidesz-politikusok számára tanulságos lehet a weimari köztársaság utolsó hónapjainak – nem értéksemleges – tanulmányozása. Megtudhatják belőle, hogy melyik politikai párt profitált a demokrácia alapintézményeinek aláaknázásából, abból, hogy a legitim kormány nem lépett fel határozottabban a szélsőséges rendbontókkal szemben.