Arra a hírre reagálva, hogy a magyar boltokban megjelent a rovásírásos betűtészta, minden bizonnyal létező igényt kielégítve

 

Nyelvőrizetesek vagyunk.

Van a magyar nyelv hete, rádióműsor, meg szép-kiejtési versenyek, sőt szép emlékű Schmitt Pál is elnöki zászlóra tűzte a nyelvápolás nemes ügyét, amíg ki nem derült, hogy a helyesírás is része az anyanyelvet féltő ügybuzgalmi rendületnek. És a párduckacagányos, turulszobros, Trianonon búsongó magyar történelmi tudatnak is központi eleme az anyanyelv gondozása. Meg a hétköznapi összetartozás érzésnek, amely meg tud hatódni azon, hogy valamely erdélyi ismerős következetesen borvíznek mondja a szódát. (Amit Jedlik Ányos talált fel, csak a világ nem tud róla, mint a többi büszke nagyszerűségünkről.)

És folyamatosan megszólal értelmiségi rétegműsorokban a nyelvromlás veszélye. A romániai magyarok lustaságból, kényelmességből vagy éppen figyelmetlenségből egyre több szót kevernek románul a nyelvükbe, s ugyanígy a kárpátaljaiak, vajdaságiak, felvidékiek. Pedig micsoda kincseket tékozolnak folyamatosan! Meg az angol imperializmus, amely telerakja a nyelveket angolszász, mindenütt idegennek érzett elemekkel, hogy a kultúrnemzetek kénytelenek törvényekkel megvédeni országuk hivatalos nyelvét!

És még ráadásul gyors és felületes pesti szlengben fordítják-szinkronizálják magyarra Hollywood és a latinó sorozatvilág filmjeit a fogyasztó nagyközönségnek, ezzel is gyengítve az immunvesztett magyaros nyelvérzéket.

Megint más nézőpontból a jelenlegi kormány rombolja leginkább a magyar nyelvet szóvivői által, akik a legdurvább adóemelést egyensúlyjavító intézkedésnek, a trafiklenyúlást pályázatnak, a nyugdíjvagyon ellopását a nyugdíjak megőrzésének nevezik, s így tovább. Hasonlít a magyar nyelvre, amit használnak (ragok, kötőszók), de jelentéstani szempontból teljesen átforgatták a szavakat, fogalmi tartalmakat. Nyelvművelő szempontból nem nevezhetjük az ilyen típusú beavatkozásokat a nyelv természetes fejlődésébe egyértelműen károsnak.

Ha már ápolunk, gyomlálunk, építünk, fejlesztünk, akkor ki kellene tűzni a célt. Milyen nyelv legyen a magyar? Merre vegye az irányt? Legyen a nyelvünk a harc és a küzdelem, a győzelem és a diadal hordozója? Vagy legyen a magyar a konszenzus, a tárgyalás, a megbékélés eszköze? Ha már politikusok és alkalmi nyelvészek oly bátran kijelentik, hogy a világ leggazdagabb nyelve, erős összefüggésben a magyar nyelvet anyanyelvként használó Nobel-díjasok észhasználatával.

Természetesen az a nagy kérdés, hogy minek is tekintjük a nyelvet, amely éppen gazdagodik (szegényül), romlik (javul), épül (pusztul), pallérozásra szorul (elvan magában). Lehet közös kultúránk hordozója, kommunikációs eszköz, magyarságunk megtartója, emlékezet és szöveggyűjtemény. De tekinthetjük újabb nyelvfilozófiai megközelítéssel játéknak, amelyben sajátos (leírható) szabályok működnek és működtetnek egy közösséget. Ebben az utóbbi esetben az első tisztázandó kérdés, hogy játékos vagy, vagy játszanak veled?