Székely Ervin: Amikor Justitia „teszi a dolgát”
Jó múltkorában egyik kedves barátom és pályatársam megfeddett (a rá jellemző szelídséggel és mértéktartással, valamint építő szándékú kritikai hozzáállással), hogy nem tudok őszintén örülni annak, hogy az igazságszolgáltatás végre függetlenül és a vádlott személyétől vagy tisztségétől elvonatkoztatva „teszi a dolgát”. Elmarasztalásom másik indoka az volt, hogy a politikusok ügyében hozott ítéletek hátterében minden esetben az elnök manipulációit feltételezem, s bizonyítatlan spekulációimmal gyöngítem az igazságszolgáltatásba vetett társadalmi bizalmat, ami nélkül pedig nincs jogállam a világon.
Nos, készséggel elismerem, hogy a fenti érvek nem nélkülözik a logikát, a hírlapírónak vagy bizonyítékai vannak a részrehajló ítélkezésre és akkor előtárja azokat, vagy – ha ilyenekkel nem rendelkezik – kötelező jóhiszeműséggel viszonyul a bírói ítéletekhez.
Éppen ezért Relu Fenechiu közlekedési miniszter elítélése ügyében igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni, hiszen az, hogy az államfő többször is tett olyan kijelentést – még az ítélethirdetés előtt –, amellyel legalábbis azt sugallta, hogy Fenechiu bűnös, természetesen még nem tekinthetjük sem manipulációnak, sem a bíróságra gyakorolt nyomásgyakorlásnak (habár...), mindössze a véleménynyilvánítás szabadsága gyakorlásának.
Ugyanakkor a honi igazságszolgáltatást egységesnek kell tekintenünk, hiszen arra sincsenek bizonyítékaink, hogy a Fenechiut elítélő bírák politikailag függetlenek és szakmai hivatásuk csúcsán álló emberek lennének, viszont például a Markó Attila ügyében hozott ítélet kimondói alantas kiszolgálói holmi politikai megrendeléseknek.
A társadalmi bizalom pedig az igazságszolgáltatásban, vagyis az egyik legfontosabb hatalmi ágban súlyosan és alapvetően megingott. Az IRES közvélemény-kutató intézet tavaly szeptemberben közzétett felmérése szerint az igazságszolgáltatásban a megkérdezetteknek mindössze 30 százaléka bízik (összehasonlításként: ez az arány a skandináv országokban meghaladja a 95 százalékot).
Az igazságszolgáltatás iránti közbizalom megingásában egyértelműen a politikai elit a felelős. Nem hihetek a független igazságszolgáltatásban mindaddig, amíg a legelkeseredettebb politikai csatározás tárgya az, hogy kinek az embere legyen a legfőbb ügyész, illetve az országos korrupcióellenes főügyész Romániában. Nem hihetek az igazságszolgáltatás függetlenségében addig, amíg politikai zsoldban álló párhuzamos nyomozó hatóságok léteznek: Országos Korrupcióellenes Ügyészség és Országos Feddhetetlenségi Ügynökség.
A bírói kar önmagában nem képes korrigálni egy olyan helyzetet, amelyet nem maga idézett elő. Az igazságszolgáltatásba vetett bizalom helyreállításának ugyanonnan kellene jönnie, ahonnan a bizalomvesztésnek, vagyis az igazságügy megszervezését és működését szabályozó törvények módosításából, ami egyértelműen politikai döntés kérdése. Semmi sem indokolja például azt, hogy a bírák végleges kinevezését a mindenkori államfő írja alá. Ez sokak szerint formális aktus, azonban a visszaélés lehetőségét mindenképp magában hordozza. Ugyancsak aggályos az a rendelkezés, hogy a mindenkori igazságügyminiszter – aki politikai alapon szerezte kinevezését – hivatalból tagja legyen a Bírák Tanácsának, amelyik a magisztrátusok karrierjét is felügyelő, szakmai önszabályozó testületnek kellene lennie. Bár a hivatkozott szakmai testületnek van beleszólása a bírák és ügyészek előléptetésébe, áthelyezésébe, ennek a jogkörnek a gyakorlása formális, a legfőbb ügyész és a korrupcióellenes főügyész tulajdonképpen azt emel maga mellé – és látja el a politikai vonatkozású ügyek képviseletével –, akit csak akar. Kialakíthatók tehát azok az ügyészi és bírói „szabadcsapatok”, amelyek kizárólag közvetlen főnökeiknek, azok pedig politikusok megrendelőinek tartoznak engedelmességgel.
Ilyen körülmények között engedtessék meg nekem, hogy ne tudjak örülni annak, amikor az igazságszolgáltatás végre „teszi a dolgát” legyen szó akár Relu Fenechiuról, akár Markó Attiláról vagy Borboly Csabáról.