Életünk legszebb pillanatai azok, amikor egy-egy nagy élmény hatására meg tudunk feledkeztetni önmagunkról, rajongó gyermekké tudunk válni. Ilyenkor még a romló élet keserűségétől és a politikától megcsömörlött újságíró is kissé megemelheti a fejét, leülhet jókedvűen lelkes írásba fogni. Nem kell keresgélni a szavakat, tolulnak maguktól.

Ma már a labdarúgás – különösen a nagyon gazdag klubcsapatok, valóságos nemzetközi válogatottak játéka – gyakran jelent ilyen élményt: sosem látott színvonalon pazar látványosságot, autentikus izgalmat, emelkedett szórakozást. (Ott, ahol maguk a szurkolók nem rontják el, de hagyjuk most akár a célzásokat is a vidéki, törzsi surmóságokra...)

Lélegzetállító Szuperkupa-döntőt láthattunk pénteken este éjfélbe nyúlóan, drámai küzdelmet katartikus mozzanatokkal, tanulságokkal, titánok – klubok, vezetőedzők, játékosok – összefeszülését, mint a hőséposzokban.

Prágában a Bayern München esélyesebbként indult a londoni Chelsea-vel szemben. Betetézve a globalizáció diadalát a meccs úgy ért véget, büntetőpárbajjal, hogy előtte, a rendes játékidőben, a Chelsea gólját egy spanyol rúgta, a németeknek (bajoroknak!) egy francia egyenlített. A harminc perces hosszabbításban az angoloknak (aki addigra már csak tíz emberrel maradtak a pályán) egy svájci játékos szerezte meg a vezetést, hogy végül a németek egyenlítő gólját a hosszabbítás egyperces hosszabbításának utolsó akciója során egy spanyol (baszk!) szerezze meg: ő csereként állt be, rövidesen megsérült, de a csapatorvos tanácsa ellenére a pályán maradt, mindenáron folytatni akarta a játékot. A tizenegyespárbaj is az utolsó körig tartott, akkor a bajorok német kapusa kivédte a Chelsea húszéves új játékosának gyengén lőtt büntetőjét, aki különben szintén belga válogatott. A meccs során a legnagyobb védéseket a londoniak kapusa, a cseh Petr Čech mutatta be, ha nincsenek a fent leírt fordulatok, akkor kétségtelenül ő maradt volna a mérkőzés hőse.

Eszemben sincs „elmesélni” a meccset, még csak a két titán ibéri vezetőedző, a portugál José Mourinho és a spanyol (katalán!) Josep Guardiola szakmai és idegi párbaját sem említem. (Volna mit írni, írnak is eleget róluk a világlapok, de írja maga a foci nagy versenye a két Jóska párhuzamos életrajzát.)

Csupán két dolgot említenék még. Az UEFA-szuperkupa (Európai szuperkupa) döntő: labdarúgó-mérkőzés az UEFA-bajnokok ligája és az Európa-liga győztese között, az új idény kezdetén. Bármennyire furcsa, német bajnok ezt a szuperkupát még nem nyerte meg, noha hétszer is döntőbe került! Guardiola győzelmével megtörte ezt a rossz varázst, focitörténelmet írt – mégsem olyan katasztrofális tehát a bemutatkozása a Bayernnél. De ez pillanatokon, mondhatni a véletlenen múlt. Azzal együtt, hogy a döntőben az ő csapata játszott jobban, veszélyesebben, odaadóbban. És ne feledjük, hogy a Bayern nevéhez fűződik az eddigi legdrámaibb kimenetelű Bajnokok Ligája döntő is, 1999-ben; íme, csupán a gólok: Bayern München: Basler 6’ – Manchester United: Sheringham 90 + 1’, Solksjeer 90 +3’.

A másik észrevételemet kérdés formájában fogalmazom meg: mit szólnak a szeptember hatodikai, bukaresti román – magyar válogatott mérkőzéshez? Van tippem, de félek nyilvánosságra hozni. Tippeltem eleget, tippeljen már más is!