Kezdettől fogva nyilvánvalónak tetszett, hogy a Verespatakra tervezett aranybánya – finoman szólva – nem kóser vállalkozás. A környezetvédelmi kockázat hatalmas és szinte elháríthatatlan, a táj tönkretétele visszavonhatatlan. Ugyanakkor az is egyértelműnek tűnt, hogy befektető azért áldoz óriási összeget a vállalkozás társadalmi támogatásának a szélesítésére, médiakampányra, mert maga is tisztában van azzal, hogy szándékai nem tiszták. Az egyik napról a másikra a cég ügynökeivé „előlépett” közszereplőkről nem tudjuk, csak gyanítjuk, hogy ők sem érdekmentesen járták végig a tévéstúdiókat, magasztalni a befektetés várható előnyeit, s ez csak tovább növelte a civil társadalom aggályait, amelyeket immár a Román Tudományos Akadémia szakmai tekintélye is megalapozott. Egy időben Traian Băsescu államfő megszólalásainak egyetlen stabil eleme volt a ciántechnológiát alkalmazó bányaprojekt melletti következetes kiállás. Victor Ponta ellenzékben még ellenezte a befektetést, kormányfőként az álláspontja sokat „puhult”, elannyira, hogy törvénytervezetet terjesztett a parlament elé a beruházás engedélyezéséről, hogy aztán az utcai tiltakozások hatására ismét tartózkodóbbá váljék.

Mindeddig egyetlen kormány sem vállalta a kitermelés engedélyezésének ódiumát (s ebben az RMDSZ-es Borbély Lászlónak elvitathatatlan érdemei vannak, hiszen „ellenszélben” is ügyesen képviselte a környezetvédelmi érdekeket), nem utolsósorban azért, mert a projekt magára vonta a hazai és a nemzetközi környezetvédő szervezetek figyelmét. Bár ez utóbbiakról sem mondható el, hogy mindenféle befolyástól és érdekektől mentesek lennének, fellépésük sokkal hitelesebb, mint azoké, akik néhány év alatt holdbéli tájjá akarják változtatni Verespatakot és környékét.

A jelenlegihez hasonló többé-kevésbé spontán tiltakozások legutóbb 2012 januárjában robbantak ki Traian Băsescu ellen, s akkor az államfő meghátrált. Előbb beáldozta Emil Boc kormányfőt, majd tudomásul vette az Ungureanu-kormány bukását. Most szintén úgy tűnik, hogy az ország mindkét hatalmi központja engedni fog a tiltakozóknak.

Tulajdonképpen még örülhetnénk is neki, hogy a döntéshozók nem ellentüntetéseket szerveznek (pedig igazán indíthatnának egy Békemenetet az aranyért), vagy ami még rosszabb, hogy vízágyúkkal és gumibotokkal oszlassák szét a tömeget.

Valójában azonban a jelenség annak bizonysága, hogy a politikai pártok nem tudják tagolni a társadalmi elvárásokat, vagy ha igen, akkor nincsenek meg azok a demokratikus eszközeik, amelyek révén érvényt szerezhetnének a népakaratnak. A verespataki bányanyitás ügyében a szélsőséges Nagy Romániát kivéve egyik politikai pártnak sem volt világos álláspontja, magatartásuk hezitáló volt. A kérdésről néha ugyanazon párt illusztris képviselői egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek. Ez alól nem kivétel az RMDSZ sem: hol betette, hol pedig kivette programjából a ciánalapú bányászat tiltására vonatkozó kitételt (most épp nincs benne).

A hol békés, hol kevésbé toleráns utcai tiltakozások nemcsak a Verespatakra tervezett környezetszennyezésre figyelmeztetnek, hanem arra is, hogy a politikai pártok nem töltik be társadalmi szerepüket, az állampolgárok elvesztették bizalmukat a képviselőikben.  A pártok belső demokráciája és belső nyilvánossága sérült. A politikai elit – majd minden pártban – elszakadt a derékhadtól, a döntéseket szűk körben, obskúrus érdekektől és szempontoktól vezérelve hozzák meg, majd pedig megpróbálják „jól kommunikálni” az egyébként szakmailag és politikailag is megalapozatlan döntéseket.

Ez a jelenség azért veszélyes, mert a tiltakozások nem a legjobb eszközei a politikum fölötti társadalmi kontrollnak. Az ilyen megmozdulások könnyen kisajátíthatók, szélsőségbe torkollhatnak (egyébként tavaly télen is és most is volt példa arra, hogy a futball-galerik bekapcsolódtak a tiltakozásokba, mindannyiszor rendbontást okozva).

A hangzavar sohasem alkalmas a társadalmi párbeszédre – márpedig erre lenne a legnagyobb szükség.