Nem először tapasztalom a szilágysági önérzet nyílt megnyilvánulását, de most különösen odafigyeltem, mert jól megfogalmazott és határozott volt. Sármaságon jártam egy budapesti kirándulócsoporttal. Órácskát töltöttünk a kilencven százalékban magyarok lakta, az utóbbi időben önmagára talált nagyközségben, s a végén megkoszorúztuk Kemény János kastélykertben álló szobrát. A beállt csend után a vendégek javasolták, hogy énekeljük el a székely himnuszt!. Mire a helyi értékeket bemutató történész, Horváth tanár úr gondolkozás nélkül kijelentette: ”Már elnézésüket kérjük, de itt nem énekelünk székely himnuszt! Ez itt a Szilágyság, s azon túl, hogy az anyanyelv erősen összeköt bennünket, nem túl sok közünk van a székelyekhez! Nekünk nemcsak külön hagyományaink vannak, s mások a dalaink és táncaink, de az önérzetünk is szilágysági, s nem szeretjük, ha összetévesztenek bennünket másokkal! A mi himnuszunk a nemzeti imánk, amihez azért is erősen ragaszkodunk, mert Kölcsey itt a született a közelben, Sződemeter valamikor a Szilágysághoz tartozott!”

Világos beszéd, nem is kommentálták a vendégek. Talán azért sem, mert meglepte őket a határozott válasz. Majd a buszban arról faggattak: miből is tevődik össze a szilágysági önérzet? Mint újságíró évtizedek óta sokat járok erre, sok baráton van errefelé. Közös vonásuk, hogy kemény és szívós emberek, mint akiket nagyon megedzett a sárdagasztás s az Ady által oly találóan megfogalmazott hepehupa, még pontosabban az egyszer fent és egyszer lent. S nagyon konokul akarják, hogy most már inkább fent legyenek. Ezért nem szívelik, ha kioktatják őket, ha a vendég úgy tesz mintha jobban ismerné az itteni dolgokat, mint ők. Mert hát ők és nem a pestiek, győriek, csikiak, de még csak nem is a kolozsváriak és a nagyváradiak élik itt meg a másokétól eltérő érdes kisebbségi sorsot. Csak kemény egymásba-kapaszkodással tudnak a beolvadás ellen védekezni, ezért az érzelem felkavarása miatt is ritkábban használják a nemzeti jelképeket, mint máshol. De meg nem is való úton-útfélen használni azokat, mert elkopnak, ronggyá és unalmassá válnak, elvesztik méltóságukat. Ám nagyon is tudják, hogy sokkal inkább az okos és megfontolt cselekvés, mintsem a gyakori himnusz-éneklés és nemzeti zászló állandó lengetése teszi a magyart. Sajátos helyzetük, a románság közé beékelésük miatt itt nemhogy a pesti, de még a közeli nagykárolyi recept sem érvényes.

Láttam az arcokon: nem mindegyik vendég lelkesedett, amikor elmondtam, hogy a tizennégy szilágysági magyar polgármester kivétel nélkül a tulipán jegyében került székébe, s a két konkurens magyar zsebpártot a tavalyi helyhatósági választáson figyelemre se méltatták a szavazók. Volt olyan polgármesterjelöltjük, aki mindössze tizenhárom szavazatot kapott! Felidéztem egy interjúmat Csóka Tibor megyei önkormányzati alelnökkel, aki elmondta, hogy egy kivételével mind a tizennégy polgármesterüket újraválasztották. Igenis azért, mert jók, mert profik, román társaiknál felkészültebbek. Egyebek mellett ezt bizonyítja, hogy a jó pályázataik okán mind a tizennégy községben van vezetékes ivóvíz és csatornázás, szelektív hulladékgyűjtés és többféle más közszolgáltatás. Egyedül a magyar falvak voltak képesek a megyében kistérségeket létrehozni, amelyeken át megint jelentős uniós pénzeket  tudtak lehívni. De az is igaz, hogy az RMDSZ vezetői törődnek a megyével, mondta Csóka, négy év alatt miniszterei többet jártak a Szilágyságban (például az uniós pályázatokra felhívni a figyelmet), mint a román miniszterek húsz évben!

A szilágyságiak bíznak önmagukban, tudják, hogy csak a kemény és kitartó munkának van hozadéka, inkább, mint a mégoly szép, de néha a dolgokat éppen elrontó üres magyarkodásnak, amiből mostanában a kelletténél mintha több volna Erdélyben is. Amit az is bizonyít, hogy média is többet foglalkozik zászló-ügyekkel, mint azzal, hogy miért nincs elég munkahely a Székelyföldön, fiataljaink miért hagyják el tömegesen Erdélyt s mennek nyugatra, boldogabb helyekre. A sajtó túlzásainak is köszönhető, hogy a hozzánk látogató anyaországiak nem csak minden szobornál, de minden bokornál éneklik a székely himnuszt.

A sarmasági példa ismételten felhívja figyelmünket: csak mértékkel és főleg ott, ahol helye van, ahol nem sérti a helyiek önérzetét. A magyarság sokrétű és sokféle kulturális értékkel rendelkezik, s az adott helyen mindegyiket tisztelnünk kell. Nem jó, ha a divat miatt egyet túlhajtunk, már azért sem, mert közben más értékeket a feledésbe küldhetünk.

A himnusz kapcsán pedig, azt hiszem, sokan elfogadjuk egy mindnyájunk számára hiteles erdélyi magyar, Kányádi Sándor véleményét: egy olyan kis népnek, mint a magyar, elég egy himnusz is!