facebook cover


Székedi Ferenc: A nagy közvetítés


-A A+

A valóság és a média közvetítette valóságtöredékek összessége között meglehetősen nagy a különbség.

A székelyek nagy menetelését a szervezők nem csupán székelyföldi tömegrendezvénynek, hanem médiaeseménynek is szánták. Mindazok, akik a templomokban és szabadtéri szertartásokon imádkoztak, akik autóztak, szekereztek, gyalogoltak, vitték a zászlókat, a táblákat, a tömegrendezvényen vettek részt.

Akik a Duna TV vagy két román hírtelevízió helyszíni tudósításait figyelték, akik a világháló közösségi oldalain követték a résztvevőktől származó szövegeket, fotókat, vagy azokat az erdélyi hírportálokat vették folyamatosan szemügyre, amelyek úgymond élőben számoltak be a történtekről, médiaesemény részesei voltak.

A médiaesemény arra hivatott, hogy az adott földrajzi körzethez képest jóval szélesebb körbe jutassa el akár az érzelmi, akár az értelmi üzeneteket.

Az üzenet, függetlenül attól, hogy milyen úton-módon jut el a befogadóhoz, leginkább szóban vagy képben terjed, illetve célbajutásával együtt úgynevezett metakommunikációs hatások is létrejönnek. Ez utóbbira csupán egyetlen példa: ugyanaz a székely zászló a nézőben teljesen mást hatást kelt, ha egy rosszul öltözött, borotválatlan arcú, öreg férfi, vagy ha egy fiatal, csinos, székelyruhás lány emeli a magasba, és nyilvánvalóan nem mindegy, hogy egy kalapról lengedez, vagy olyan sorfal kíséri, mint az elmúlt negyedszázad olimpiai lobogóit összesen.

E rövid bevezető után pedig próbáljuk meg magát a médiaeseményt elemezni.

Mindazok, akiknek Magyarországon vagy a világ bármelyik sarkán a székelyekről kizárólag a székely ruha, az aggódó tekintet, a mindennapi léttel és a román elnyomással való állandó küzdelem, a göröngyös út és a sötét éjjel jut az eszükbe, a Duna TV közvetítése nyomán most meglepődhettek: sok-sok derűs arcú, divatosan öltözködő férfit és nőt, fiút és lányt láthattak, tudomásul vehették, hogy a fiatal anyák a csemetéjüket itt is éppen olyan babakocsiban tologatják, mint a nyugat-európai országokban, és a székelyek egyáltalán nem ágrólszakadtak. Mint ahogyan azt is felfedezhették: az országutak, mármint azok a főutak, amelyeket a képernyőkön látnak, bizony nagyonis jók, szó sincs róla, hogy rossz utakkal szigetelnék el az ország közepén a székelységet.

Az is feltűnhetett a nézőknek, noha nem szántak rá egyetlen szót sem: az útmenti parkolók mindenhol tele voltak autókkal, és ha ezekre közelít a kamera, vagy a menetelésre igyekvőket és az onnan visszatérőket filmezi valahol a Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda közötti európai úton, akkor csakhamar kiderül, hogy bizony jóval több a nyugati autómárka, mint a szekér.

Azaz a nagy menetelés már televíziós képsoraiban is döntögette a beskatulyázott: archaikus, korszerűsődésre képtelen, romantikusan irodalmasított Székelyföld-képet. És tegyem mindjárt hozzá: sem a közvetítést vezető beszélgetés, sem az erdélyi riporterek nem vetették el a sulykot, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke pedig a nagy tömeg láttán sem tört ki üdvrivalgásban, hanem nagyon józanul leszögezte, hogy mindez csupán a kellő politikai rendezésnek lehet a tömegháttere.

Ami a romániai hírtévéket illeti, a tőlük megszokott „jöttem, láttam, valamit megbeszéltek” stílus maradt az uralkodó. Az egyik tévé operatőrei tárgyilagosabban, a másiké jóval elfogultabban bántak a kamerákkal és korántsem a tömeget, hanem a foghíjakat mutatták, azt bizonyítandó, hogy sok-sok láncszem hiányzik az élő láncból. A riporterlányok pedig hozták, nem először és nem utoljára, a Holdról a Földre pottyant látogató utánozhatatlan stílusát: mintha fogalmuk sem lenne, hol vannak és mindent az itteniektől kell megkérdezni. A kereskedelmi tévékben oly gyorsan cserélődő, csicsergő riporterlányokat mi aligha tudjuk meggyőzni az elődokumentációk fölötte szükségességes voltáról, viszont ami rajtunk múlik, azt megtehetjük: a román nyelvű interjúkra jobban fel kellene készülni, ugyanis az interjúalanyok látszólag spontán kiválasztása is irányítható. Különösen fontos ez, amikor Romániában az utóbbi években tüntetés-infláció van, és a megmozdulások csak ritkán érik el a társadalmi ingerküszöböt. Mintha mifelénk is rájöttek volna a demokrácia egyik alapszabályára: mondjon mindenki, amit akar, úgyis az dönt, akinél a hatalom van.

A román és angol nyelvű táblák jelenléte viszont már azt bizonyította, hogy a médiakommunikációból már valamit tanulunk-tanulgatunk, de a nagy menetelés bizony még itt is hátravan. Az autonómia rövid, tömör és gyakorlatias, érvekkel alátámasztható, bármikor és bárkinek kommunikálható megfogalmazását is illene jobban bevinni a székely köztudatba, ha a zavaros háttérből és a hol itt, hol ott elharsogott közhelyekből önmagunk számára is sikerülne pontosabban kikristályosítani, hogy mi az, ami nem katalánra, nem baszkra, nem dél-tiroli osztrákra, hanem a jelenleg Romániában élő székelyekre szabott, és ami többet jelenthet, mint a helyi autonómia a központi hatásköröket nagy kínnal-bajjal, de csak lebontó országban.

És persze mindezeken kívül is akad néhány kommunikációs kérdőjel. Azt a tényt, hogy a székelyek egy általuk megörökölt és belakott régióban akarnak maradni, mindenki megérti, még akkor is, ha a világ adott részein éppen tetőfokára hágó vándorlás és a globalizálódás körülményei között mindenki ott hasznosítja a munkaerejét, ahol többet adnak érte. De hogy a székelység politikai üzenetei miért mindig a templomokból indulnak ki, azt feltételezhetően Nyugat-Európában, a Nagy Francia Forradalom óta már kevésbé értik, illetve ezt a gyakorlatot napjainkban más világvalláshoz kapcsolják.

Amint a Makfalváról induló és a Székelyföld több települését nem akármilyen emberi teljesítményként bejáró szekerek szilvapálinkás, kürtöskalácsos, fúvószenekaros fogadtatása és a nagy menetelés bizonyította: önmagunk számára – kisebb és nagyobb méretekben – képesek vagyunk felmutatni önmagunkat. Térben a székelyföldi városokat-falvakat és időben a különböző nemzedékeket is átfogó érzelmi és jelkép-háló egyre sűrűbb szövésű. Ami viszont még hátra van: az akarat pontos gazdasági-társadalmi-jogi-politikai lefordítása a huszonegyedik század és egy nyitott világ nyelvére.

Ez jóval nehezebb, mint egy valóságos és egy médiaesemény egyidejű megszervezése egy arra fogékony közegben. Jóval nehezebb, de nem lehetetlen.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik