Egyeseket zavar a pénzgyűjtés, és a Nagy Menetelésről is olyanokat mondanak időnként, amiket nem értek.

Kezdjük az elsővel. Olyan bírálatok fogalmazódnak meg, hogy az akció „nevetségessé vált”, mert az állami hivatal pillanatok alatt megszámoltatta a banikat gépen, és az egész zsákozás, cipelés és káröröm értelmét vesztette. Szóval: civil mozgalmak, ódzkodjunk a nevetségességtől!

De hát október 30-án a déli harangszó pillanatában „több tucat ember  »holtan esett össze«”, mint egy online napilap tudósított – az 1971-es felsőcsertési tragédiára emlékeztettek és a verespataki aranykitermelés ellen tüntettek. Nevetségesek voltak, nem?! Fényes nappal csak úgy összeesni Kolozsvár Főterén mégiscsak netovább!

Azt akarom mondani, hogy egyetlen civil mozgalom (s grosso modo egy akármilyen mozgalom, sőt cselekedet) sem számolhat minden következménnyel, és a civil mozgalmak amúgy is nagyrészt éppen ebből a „nevetségességből”, váratlanságból élnek – a meglepetés energiájából merítik erejüket. No meg abból, hogy ők „valami más”, mint a politikai képviselet.

A másik érvem az lenne, hogy az ember nem várhat míg a világ a politikai képviselet eredményeire és a mentalitás megváltozására. Egy ideig türelmes, egy idő után elveszíti a türelmét. Első hallásra komikusnak tűnik (néhányan, azok, akiknek elsöprő humoruk közismert, ki is használták ezt az aspektust), hogy egy erdélyi magyar legnagyobb vívmánya a „hagyma” legyen. De hát az nem komikus-e, hogy egy államhatalom, mely folyton azt hirdeti, mily nagyon egységes, kompakt és erős, a hagymától és társaitól ijedjen meg?! Az nem komikus, hogy akárhány éve itt élünk, huszonakárhány éve demokráciában, és még mindig gond legyen egy ilyen apróság?! Az ilyen apróságok veszik el az ember kedvét az élettől időnként.

Az is meglepett, hogy olyanok is hallatták a szavukat, akiknek fáradhatatlansága már-már tébolyító, akiktől nem lehet nyugodtan élni, mert szüntelenül tiltakoznak valami ellen, gyanús nyilatkozatokat keresnek, elejtett mondatokra vadásznak, és rögtön megnyúzzák őket, ha már ezzel a vadászallegóriával éltem. Nekik bizonyára az nem tetszett, hogy ezúttal nem ők a kezdeményezők…

Ami pedig a Nagy Menetelést illeti. Világos, hogy ordas ostobaság halotti bizonyítványokat emlegetni, mint ahogy ordas ostobaság szélsőséges pártoktól-mozgalmaktól nem elhatárolódni, aztán meg úgy tenni, mintha semmi gond nem lenne. Másfelől azonban ismét ugyanazt kell mondanom, amit az előbb: hány életünk van? Történt-e valami az autonómia gondolatának elfogadása érdekében az állam részéről? Sabin Ghermant, Valentin Stant, Lucian Mândruţã-t és a többieket én is látom, de ők nem az állam. A mindenkori román állam pedig nagyon is fázik az autonómiától.

Tudom, hogy egy vasszékely hazaárulónak tartana, s ha ez alatt azt érti, hogy nem bízom az autonómiában (ahogy én sejtem, a Székelyföld semmivel sem kevésbé korrupt és pitiáner feszültségektől szabdalt, mint az egész Románia), és nem látom a programot mögötte, akkor igaza van. De évek óta írom (nem nagy felfedezés), hogy a Hargita és Kovászna megyében élő magyarok másként szocializálódtak, mint mi, akik a szórványban élünk. Egy csíkszeredainak nem oly rettentő vívmány például az, hogy a hivatalokba beszivárogjon a kétnyelvűség, mert számára ez és még ilyenebb volt a valóság jóval előbb, semhogy az RMDSZ elérte volna. Az RMDSZ-nek ki kellett volna dolgoznia egy Székelyföld-stratégiát, amely számol ezekkel az aspektusokkal. Ami számomra Kolozsváron nagy eredmény, az ott egyáltalán nem is eredmény.

Ilyenek jutnak eszembe; és még az is, hogy vannak, akik mindig azt mondják, amit a magyarországi „felvilágosultak” mondanak. Felületesség és sznobéria diktálja minden szavukat.