facebook cover


Gál Mária: A múlt bűvöletében


-A A+

Jelentéktelen kis sporthírnek tűnik, el is sikkad a sok fontosság között. Csak arról van szó, hogy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) hétfőn tíz mérkőzésre eltiltotta a horvát Josip Simunicot, így nem lehet ott a 2014-es brazíliai világbajnokságon. A horvát klasszis azért kapta a büntetést, mert az Izland elleni győztes novemberi pótselejtező után az usztasák egyik jelmondatával köszönte meg a szurkolóknak a biztatást. A meccs lefújása után mikrofonba az kiáltotta bele, hogy „Za dom!” (A hazáért!) a nézők pedig előírásszerűen válaszolták neki: Spremni! (Készen állunk!).

A labdarúgó nem is érti, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem értené, miért kapta az eltiltást s melléje még a horvát bíróság által kiszabott 25 ezer kunás (mintegy 14 ezer lej) bírságot is, mert őt „csak a hazája iránti szeretet vezérelte”.

Azt nem hiszem, hogy az ifjú horvát labdarúgó ne tudta volna kihez-mihez köthető a világgá kiabált jelszó, azt viszont nagyon is el tudom hinni, hogy nem fogta fel, mit csinál. Ne tessék félreérteni, nem a képességeire célzok, hanem arra, hogy ő annak a korosztálynak a tagja, amely Európa- és világszerte oly könnyen lelkesedik radikális, szélsőjobboldali eszmékért, oly könnyen csatlakozik a gombamódra szaporodó neonáci alakulatokhoz. Ők már beleszülettek az unalmas jóba – nincsenek már diktatúrák, nincsenek háborúk mifelénk, semmiféle tapasztalatuk sincs arról, mit is jelentettek azok. Ők mindennapi apró-cseprő létgondjaikat, a világválság kellemetlenségeit Apokalipszisként élik meg és sajnos a felelősöket mindig a másságban találják meg.

Az usztasák a horvát nácik voltak a második világháború idején, válogatás nélkül mészároltak zsidókat, szerbeket, cigányokat és másként gondolkodó horvátokat egyaránt a „haza nevében”. Mai utódaik sem finnyásak, ők a délszláv háborúk óta már csak szavakban ölhetnek, de amint a kilencvenes években bebizonyították, nem pusztán szájhősök.

Ha néhány öregember nosztalgiázna Za dom!-mal, legyinthetnénk. De nem. Sem Horvátországban, sem egyetlen más európai államban nem ez történik, minden neonáci párt/mozgalom elsősorban az ifjúságot vonzza, az általunk nevelt korosztály vált mindenhol a szélsőség legbiztosabb bázisává. Persze egy idő után közülük is sokan rádöbbennek, hogy talán mégsem ezt és így gondolták. Talán, de nem biztos, az viszont igen, hogy legtöbbjük érett felnőttként is idegen- és mássággyűlölő marad, s csak mások kárára tudja elképzelni nemzete „szolgálatát”.

Nem vagyok jós, nem látok a jövőbe, nem tudok kávézaccból, kártyából olvasni, ám az, ami körülöttünk körvonalazódni látszik, így is ijesztő. A múltból olvasok, bár nincsenek tapasztalataim a második világháborús náci időkből, s a kommunista diktatúrát is leginkább gyermekként és diákként éltem át.

Sokan, sokszor szidják a történelemoktatás hiányosságait, de az ilyen társadalmi jelenségek kapcsán láthatjuk igazán, mennyire nagy a baj.

A történelem lényege nem az lenne ugyebár, hogy lexikonnak nézzük a gyereket s mindenféle dátumot kérjünk rajta számon, hanem az, hogy megtanítsuk látni a múltban, következtetni, s elérni azt, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amelyekért őseink, nagyapáink-apáink sokszor oly drágán fizettek.

Ám nem ez történik, a történelemhez ugyebár mindenki ugyanúgy ért, mint a focihoz és a politikához, ki-ki saját ízlése szerint értelmezi, s a történelem tanszékek (és a teológiák) legtöbb országban a szélsőjobb eszmék melegágyaivá válnak, így már csodálkozni sem lehet azon, hogy – akárcsak a második világháború előtt – parókiákon, egyetemeken és klubokban (ma már a focipályákon is) szerveződik a szélsőjobb ifjúság.

Megnézhetnénk persze a francia, holland, brit, német neonáci vagy populista mozgalmak támogatói táborának korfáját, de fölösleges odáig mennünk, saját házunk táján is ugyanazt láthatjuk. A magyar parlament legfiatalabb képviselői a Jobbik tagjai, a többszörösen betiltott Magyar Gárda és más művésznéven futó bakancsos alakulatok átlagéletkora sem igen haladja meg a harminc évet. A román Új Jobboldal aktivistái is mind diákkorúak, a görög Arany Hajnal egyenruhásai is alig nőttek ki az iskolapadból, támogatóik zöme is a fiatal korosztályhoz tartozik. De megnézhetjük a kijevi Euromajdanon állítólag Európáért és a demokráciáért a Svoboda zászlaja alatt törő-zúzó, ezzel a tényleges Európa-párti demonstráció hitelét és esélyeit rontó maszkos ifjakat, vagy a lengyel nemzeti ünnepen az orosz nagykövetségre Molotov-koktélokat dobáló „hazafiakat” is. Mind-mind a mi neveltjeink, az a korosztály, amelyet javarészt a mi generációnk szült-nemzett vagy legalábbis nevelt-oktatott.

Amíg a társadalom perifériáján lévő egy-egy kis csoportról volt szó, vállat ránthattunk, hogy hát forgács és szélsőség mindig akad. De ez a periféria a néhány évvel ezelőtti mérhetetlen tartományból immár középpártként jutott parlamentbe Magyarországon, Görögországban, Ukrajnában (Franciaországban és Hollandiában már rég ott vannak), s amint a néhány héttel ezelőtti szlovák megyei választások és Kotleba sikere jelzi, minden jel arra mutat, hogy a régió többi országában sem kell sokáig a mandátum nélkül tengődniük.

Kísért a múlt vagy a mi generációnk szúrt el valamit az utódnevelésben, vagy már nekünk sem jól tanították a történelmet? Talán mindhárom. De legalább most, az utolsó száz méteren még valamennyit javíthatunk, ha sokszor emlékeztetünk arra, hogy a Za dom-ok, a Kitartás! Heil Hitler! vagy hasonló, egyesek számára hazafiasnak tűnő jelmondatok előbb-utóbb hangoztatóik ellen fordulnak, mert mindig így tették sokezer éves történelmünk folyamán.

Talán még most nem késő történelemórákon, vitaműsorokban, cikkekben vagy bármilyen adandó alkalmakkor elmondani, hogy az eddigi legpusztítóbb háború is úgy indult, hogy egy világválság idején másokban keresték a bűnbakot, a válság ugyan véget ért ’33-ban, de akkor már a lelkek annyira meg voltak fertőzve, hogy szabad választások során kerülhetett hatalomra Hitler, a Vasgárda, de a demokratikusnak akkoriban sem mondható Magyarországon, választás nélkül is egyre nőtt a szélsőjobb eszméinek népszerűsége.

Akkor is leginkább a frusztrált, frissiben – első világháborús békeszerződések által – megalázott, a legnagyobb társadalmi-gazdasági-nemzeti traumákat átélő nemzetek – német, magyar stb. – soraiban hódított leggyorsabban a gyűlölet és megtorlás ideológiája. Most sincs ez másképp, gondoljunk csak arra, hogy a görög Arany Hajnal szélsebes térhódítása egybeesik a görög gazdasági csőddel.

Jövőre EP választás lesz. A brüsszeli illetékesek, mint már elmondták a Konrad Adenauer Alapítvány nemrég nyilvánosságra hozott felmérése után, „erősödő aggodalommal” várják a voksolást, mert tartanak a jobboldali populista euroszkeptikusoktól és az izmosodó, még ennél is tovább lépő szélsőjobbtól. Ha az előrejelzések beigazolódnak, akkor minden eddiginél nagyobb frakciója lesz az uniós törvényhozásban is a szélsőjobbnak.

Vagyis, Európa vesztésre áll, maga az európai eszme halódik. Már nem is tudom kin áll, hogy túléli-e.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik