Címke: Gál Mária

Az egész kontinens és az Unió problémája is a protestpártok kérdése. Az, hogy képes lesz-e sarkára állni az európai civil társadalom, megtalálja-e a nem szélsőséges és nem populista megoldást. 

Az egyetlen reménysugár arra, hogy Európa megmarad Európának, hogy előbb-utóbb véget lehet vetni a kontinensen elharapózó hisztérikus intoleranciának, a demokratikus jogállamok szisztematikus lebontásának. 

Boszorkányos ügyességgel vegyítette a tényleges korruptak és a valakik szemében szálkát jelentők meghurcolását, gyakorlatilag lehetetlenné téve a védekezést is. És kiirtotta a társadalmi szolidaritást.

Az autonómiára vágyó kárpát-medencei magyarságnak érdemes elgondolkodnia azon, hogy a modellben van-e a hiba, vagy pedig a kivitelezőben. Kivédhető-e, hogy az autonómia a saját diktatúránkká váljék?

Még mindig tartana ez a szörnyű háború, a szenvedés, a menekülés, ha nem ilyen fekete-fehérben, a valósággal sokszor köszönőviszonyban nem lévő, sztereotípiás megközelítéssel kezelné a kérdést a nagyvilág?

Óriásit tévedett a Grand Old Party, hogy ilyen jelöltet állított és percig is melléálltak. De talán még idejében kiszálltak, volt bátorságuk beismerni tévedésüket és felsorakozni az ellenfél jelöltje mögé.

A Nobel-békedíj bizottság gyakorlatilag ugyanazt a hibát követte el, mint a referendumon résztvevők szűk többsége – nem bocsátott meg a gerilláknak, nem bocsátott meg Timochenkonak. 

Jelezte, hogy abban a véráztatta térségben elsőként talán nem is az ellenfelet, hanem önmagát, saját táborának sztereotípiáit kell legyőznie minden békére vágyó politikusnak.

Mi jut így el a szavazópolgárhoz? Nyilván az, hogy az egész (nyugati) világ összeesküdött Vezetőjük ellen, s hogy őt valamiképpen megbuktassa, övön aluli ütések sorozatát méri az országra és a népre.

Ha Băsescut politikailag veszélyesnek, győzelemre képesnek tartanák, az ő vélt vagy valós ügyei is a DNA napirendjén szerepelnének, s járhatná a bíróságot egykori ellenfelével, Victor Pontaval karöltve. 

Törökország nem fogja eltűrni „egy önálló kurd entitás” létrejöttét Szíriában. Ez legalább tiszta beszéd, s igencsak egyértelmű üzenet az önálló kurd államban reménykedőknek és a nemzetközi szereplőknek.

Tudta-e, hogy ezek az emberek nem jókedvükben és önszántukból hagyják maguk mögött hazájukat, vagyonkájukat, egész életüket, és vállalják akár a vízbefulladást, a kontinenseken átívelő gyaloglást? 

De közösségként képesek leszünk-e valaha visszanőni a Monarchia kultúrszintjére? Akarunk-e egyáltalán vagy ragaszkodunk a szotyola köpködős, egynyelvű, befelé forduló, egyre szűkülő világunkhoz?

Az elfoglalt köztévében is beolvasott puccsista közleményben nem csak a demokratikus értékek megbecstelenítése szerepelt, hanem a törökországi háborús-polgárháborús állapotok kiújulása is.

A kis szőke skót asszony pillanatnyilag az Európai Unió legnagyobb reménysége. Sturgeon világosan leszögezte, hogy Maynak ugyan Brexitet jelent a Brexit, de mandátumát erre Angliától és Walestől kapta, ne is próbálkozzon Skóciában érvényesíteni azt.

Ha én lennék a miniszterelnök, lehet, hogy én is megpróbálnék ágálni ellene, és hangosan hirdetném, hogy bántják a nemzet szuverenitását a senki által meg nem választott brüsszeli csinovnyikok. 

A Brexit győzelme a jóléti sovinizmus győzelme Nagy-Britanniában. Bár sok euroszkeptikus uniós politikus hangoztatja, hogy a menekültválság brüsszeli kezelése okozta a tragédiát, ez nyilvánvalóan nem igaz.

Cameront politikai ellenfelének halála mentette meg attól a szégyentől, hogy az ő neve mellé kerüljön a történelemkönyvekben az Európai Unió szétverésének, a britek legnagyobb öngóljának kétes dicsősége.

Csak azt nem tudom eldönteni, minek szurkoljak. Annak, hogy sikerüljön, vagy annak, hogy fulladjon kudarcba minden hatalmi kísérlet, amely megpróbálja felülről befolyásolni egy közösség nyelvhasználatát? 

A helyhatósági választások eredménye ugyan még épp hogy átlépte az öt százalékot, de nem hitegetheti magát senki azzal, hogy a tanácsosi listákra leadott voksok „leképezik” az őszi parlamenti választást is.