Ma eldől, hogy mennek-e vagy maradnak. Eldől, hogy egyben marad-e az Európai Unió vagy a kihulló brit dominó maga alá temeti mindazt, amit 1951 óta lépésről-lépésre építget ez a vén kontinens.

Afelől nincs kétségem, hogy a brit kilépés az Európai Unió végét, vagy legalábbis a vég kezdetét jelentené. És nagyon sajnálnám, mert a világtörténelem legszebb próbálkozásának hiszem azt, aminek ma részesei lehetünk. Mert az Európai Unió az emberiség történelmének első s egyben egyetlen, vér és erőszak nélkül, önkéntességi alapon felépített birodalma, éppen ezért van elméleti esélye arra, hogy ne jusson a birodalmak törvényszerű sorsára, s „örökéletű” lehessen. Ha csak önkéntesen szét nem verjük. A britek most épp erre készülnek.

Mi is többet veszítenénk, mint egy pénzügyi központot és a legerősebb, legütőképesebb hadsereget. Az Unió lényegét veszítenénk el, a hitet, hogy lehet és érdemes együtt. Hogy ők mit és mennyit veszítenek, arról eleget írtak gazdasági szakemberek. De ott is többről van szó, mint kb tíz éves visszaesésről.

A Facebookon olvastam egy az FT által közölt olvasói levelet, amely a jelenlegi Egyesült Királyság lényegére világít rá. Egy olvasó arról számol be, hogy programozott járóbeteg-vizsgálaton volt a Chelsea & Westminster kórházban vasárnap, ahol mosolyogva fogadta egy filippínó recepciós, Joseph; segített neki egy bájos román nővér, Manuela; és alaposan megvizsgálta egy Srí Lanka-i radiológus, dr. Fernando. A levélíró azt is megjegyzi, hogy szakorvosokból még mindig nagy a hiány. Befejezésül megköszöni mindnyájuknak, hogy „csodálatosan” gondoskodtak róla, s megjegyzi, hogy bevándorlók nyújtottak neki egy remek vasárnapot. „Persze, lehet, hogy nem teljesen objektív mindez. Magam is egy bevándorló vagyok – egy skót, aki Londonban él”, fejezte be sorait.

Nem hiszem, sohasem hittem, hogy a brexit sikerrel jár. Akkor sem hittem, amikor minden felmérés egybehangzóan a távozni kívánók fölényét mutatta, s most sem tartok attól, hogy ezúttal is melléfognak a közvéleménykutatók.

Számomra mindig csak az volt a kérdés, ki menti ki végül David Cameront a maga állította csapdából? – a nem angol brit alattvalók, a függetlenséggel kacérkodó skótok, észak-írek, a walesiek Unióhoz való ragaszkodása, a közös Európa mellett kiálló celebek, az ész- és gazdasági érvekkel színre lépő gazdasági szereplők vagy valamiféle ifjúsági facebook forradalom, netalán mindez együtt. Arra az egyre azonban sohasem gondoltam volna, hogy valakinek az életét kell áldoznia azért, hogy az angolok tetemes része észhez térjen és nemet mondjon az uszításra, a jóléti sovinizmusból fakadó gyűlöletkeltésre.

Jo Cox, az Unió mellett kampányoló negyvenegy éves munkáspárti képviselő értelmetlen, kegyetlen – kés és golyó általi – halála, úgy tűnik, megfordította a „menni vagy maradni” erőviszonyokat. És ha ez tényleg beigazolódik, ha valóban az uniópárti tábor győzedelmeskedik a referendumon, akkor David Cameront politikai ellenfelének halála mentette meg attól a szégyentől, hogy az ő neve mellé kerüljön a történelemkönyvekben az Európai Unió szétverésének, a britek legnagyobb öngóljának kétes dicsősége.

De nem Cox mártíriuma a sors – vagy a történelem? – egyetlen fintora a brexit kapcsán. Miközben ez a referendum megosztotta a briteket, sikerült az utóbbi időben – a gazdasági válság kirobbanása óta – soha nem látott egységfrontba kovácsolnia a többi EU-országot. A briteken kívüli uniós 27-ek, még azok a pártok, állam és kormányfők is az EU egysége mellett álltak ki, akik nem épp uniópártiságukról híresültek el, akik állandó szabadságharcot vívnak a brüsszeli „elnyomás” ellen s otthon folyamatosan az egységes Európa ellen hangolják szavazóikat. Mindez reményt ad arra, hogy talán a jövőben e téren változik a helyzet, s a brit referendum okozta ijedtség elég lesz ahhoz, hogy a politikai jéghegyek csúcsán ne játszanak többé a tűzzel.

Persze meglehet, hogy holnap mégis a brexit győzelmét jelentik be Londonban, s kezdődhet a visszaszámlálás. Akkor meg nincs mit tovább okoskodni, ki kell találni, s fel kell építeni az új európai „birodalmat”, ha nem akarunk úgy járni, mint a Római Birodalom szétesése utáni Európa, amely a csillogás, jólét, szellemi és gazdasági nagyság után több száz évre újra a sötétségbe, szegénységbe és egymás elleni háborúk szörnyűségébe zuhant.

De nem számolok ezzel, holnapig még megtehetem, s meg is teszem. Inkább arra gondolok, vajon, végre mind lezúdult a lavina, lehet kezdeni seperni, tervezni és építkezni? Vagy vagyunk annyira leleményesek, hogy találunk magunknak újabb puskaporos hordót, amelyen eljátszogatunk az öngyújtónkkal? S azt hiszem igen. Az Oroszország elleni szankciók és az EU-orosz viszony kérdése ma már olyan mélyen osztja meg a huszonnyolcakat, s nem utolsósorban már a német kormánykoalíciót is, hogy az is felér egy kibiztosított kézigránáttal. Bármennyire külső ügynek tűnik, az egységes és biztonságban prosperáló Európai Unió jövője számára egyáltalán nem az. S ha a Brexit lekerül napirendről, akkor a június végi csúcstalálkozón végre lehet a közös jövőt is tervezni, s reménykedni, hogy nem megyünk el újra a falig.

Fotó: newstatesman.com