A Transparency International éves globális korrupcióérzékelési indexe alapján Ukrajna komolyan vetekszik Moldovával az Európa legkorruptabb országa címért. Őket a vizsgált Európa és Közép-Ázsia térségben csupán Tadzsikisztán, Azerbajdzsán és Kirgizisztán tudja időnként beelőzni, de komoly közelségbe került Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Oroszország. Románia csak az Európai uniós országok között viszi a pálmát, miközben Magyarország a nyakába liheg.

Hozzátenném azonban, hogy nem megkérdőjelezhetetlen, objektív kritériumok alapján alakul ki valamiféle korrupciós sorrend, hanem lakossági percepcióról van szó, nem véletlenül nevezik korrupcióérzékelési indexnek. Márpedig ha a néplélek sírva-vigadósabb, ha igencsak szereti a sorsüldözött áldozat szerepét, ha a félig tele pohárnak törvényszerűen csak az üres részét látja, akkor bizony ez az index is a valóságnál valószínűleg rosszabb. És rosszabb a közhangulat is, alacsonyabb a közintézményekbe, a demokratikus intézményrendszerbe, a jogállami orvoslás lehetőségébe vetett bizalom és hit, mint ahogy a korrekció tényleges lehetősége is.

Nem vitás, hogy maga a korrupció is nagyobb ezekben az országokban, de úgy érzem, hogy e téma kezelése legalább annyira ártalmas társadalmainknak, mint maga a jelenség. Megkockáztatom – ártalmasabb.

Ha végignézünk a legrosszabb korrupcióérzékelési indexű országokon, azt láthatjuk, hogy szinte mindegyikben gyakorlatilag megszűnt a jogállam működésébe, a demokratikus intézményrendszerbe vetett hit, a lakosság „valami másra” vágyik. Nem is lenne baj, ha az a valami más nem lenne sokkal félelmetesebb, mint egy rosszul működő jogállam. Merthogy ezekben az országokban a legmagasabb a „keménykezű vezető ” iránti igény, a látszatdemokráciák, a demokratúrák elfogadottsága. Errefelé mondják legkönnyebben például a demokratikus ellenzéki pártokra, hogy „mit marakodnak, fogjanak már össze és kész”, akkor, amikor azok az együttműködés feltételeit próbálják nem a nyilvánosság kizárásával tető alá hozni. Hiába az a kötelességük szavazóik felé, hogy ne fű alatt tisztázzák az elvi, személyi kérdéseket, ezt valamiért nemhogy nem igényli, el is utasítja a választópolgárok zöme. Legyen rend, csend, legyen egy vezér, aki majd megmondja, mit kell tenni, hová kell szavazni. Aztán győzelem után jön a kiábrándulás, a „nem erről volt szó, mi nem ezt akartuk”, s kezdődik minden elölről, mert olyan szintűvé vált már a bizalmatlanság, annyira eluralkodott e társadalmakon a sztereotípia miszerint minden felelős beosztásba kerülő ember gazember, hogy ez nemzedékekre meg fogja határozni a társadalmi közérzetet.

A Transparency International méréséből az is kiderül, hogy az említett országokban különösen magas szintű a korrupció a képviselők körében, de igencsak magas az utcainak nevezett mindennapos korrupció is, amit viszont a lakosság jóval kevésbé érez nyomasztónak, veszélyesnek. Pedig a hálapénzek rendszere, akár egészségügyi intézményben, akár közhivatalban ugyanolyan korrupció, mint a nagy projektek esetében. A lényeg nem, csak a mérték változik. Ahhoz, hogy valaki kenőpénzt kapjon, egy másik valakinek adnia kell. S addig, míg a korrupcióellenes harcban csak a megvesztegetett fél a bűnös, a megvesztegető nyugodtan alhat tovább, amíg a mindennapi ügyeit intéző kisember magától suvasztja a borítékot az orvos zsebébe, az aprópénzt a portáséba és teszi le az ajándékot a hivatalnok asztalára, aligha lesz változás. Nincs az a DNA, amely ilyen össztársadalmi hozzáállás mellett korrupciómentessé tenné társadalmainkat.

A nemzetközi szervezetek, így a felmérést végző Transparency International is leginkább azt hiányolják, hogy az érintett országok kormányzatai nem küzdenek eléggé aktívan a korrupció ellen. Ukrajnát mint legkorruptabb országot is ezért fedték meg, s általában az erre szakosodott nyomozóhatóság létrehozását sürgetik. Ukrajna kapcsán például az egyetlen dolog, amit jónak tartanak e téren, a Nemzeti Korrupcióellenes Hatóság létrehozása. Hugues Mingarelli, az Európai Unió delegációjának vezetője egy sajtótájékoztatón üdvözölte az ukrán kormány erőfeszítéseit. A következőket mondta: „Megtették a korrupció elleni küzdelem első lépéseit, például létrehozták a Nemzeti Korrupcióellenes Hivatalt, a korrupció megelőzésére szolgáló Nemzeti Ügynökséget. Tudjuk, hogy gondok vannak, de mégis létrehozták ezeket a szerveket. Természetesen, nem elég az új intézmények létrehozása. A korrupció elleni harc egy végtelen harc, de az ukrán kormány sokat tesz az ügyért, mi pedig arra törekszünk, hogy megosszuk velük a tapasztalatainkat.”

Nos, nem tudom milyen tapasztalata van e téren bármely nemzetközi vagy uniós intézménynek, de bármely önálló korrupcióellenes ügyészség felállítására készülő vagy a már létező hivatal működésének felturbózására készülő országnak melegen tudnám ajánlani a román tapasztalatot is. A DNA-ról és a román korrupcióellenes harc hatékonyságáról ódákat zengnek uniós és amerikai berkekben, miközben Románia maradt továbbra is az Európai Unió legkorruptabb, vagy legalábbis annak tartott, annak érzékelt országa. És egyben az az ország is, ahol e hivatal áldásos tevékenységének köszönhetően végképp romba dőlt a jogállamba, igazságszolgáltatásba vetett hit, hovatovább nincs olyan társadalmi kategória, amely úgy gondolná, megbízhat az ügyészségben-bíróságban. Mindaddig, míg csak a másik oldal „korruptjait” buktatja le a mindenható speciális, Isten tudja ki által ellenőrzött és irányított DNA, addig általában tapsolnak neki, csakhogy előbb-utóbb a saját térfélen is megjelennek a maszkos, géppuskás legények, a másik térfél mindennapjaiba is félelmet visznek, annak kedveit is joggal vagy jogtalanul meghurcolják. És ez a legszörnyűségesebb e hivatal működésében – olyan boszorkányos ügyességgel vegyítette a tényleges korruptak és politikailag valaki szemében szálkát jelentők meghurcolását, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tette a védekezést is. És nem utolsósorban kiirtotta a társadalmi szolidaritást.

Mint az ismert anekdotában: Amikor jöttek a zsidók után nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Amikor jöttek a kommunisták után, nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Amikor jöttek a szakszervezetisek után nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezetis. Amikor jöttek utánam, nem volt már, aki szóljon.

Valahogy így jártunk mi. Amikor kezdetben csak a PSD-sekért jött a DNA, nem szóltunk, mert őket korruptaknak tartottuk és egyáltalán nem zavart, hogy az ártatlanság vélelme nem ismert fogalom a DNA berkeiben, és az sem, hogy az eljárás tisztasága (előre kiszivárogtatások, a bizonyítékok hiánya stb.) igencsak megkérdőjelezhető. Amikor a népszerű román városvezetők kerültek sorra, akkor is hallgattunk, mert hát mi közünk hozzá, meg amúgy is korruptak, és különben sem magyarok. Aztán, amikor jöttek a magyarokért sorban, amikor az ő otthonukba rontottak be a gépfegyveres-maszkos legények, akkor már nem volt, aki érettük szóljon. Az, hogy a DNA nagyra értékelt elhivatottságában (amely így kampányidőszakban buzog fel igazán), egy füst alatt már a magyar intézményrendszert is kivégzi, az már csak bónusz. A szolidaritás hiányának bónusza, amely történelmi tapasztalataink tükrében első perctől borítékolva volt.

Ma reggel megnyitottam a román nemzeti hírügynökséget, az Agerprest. Címlapon három végleges ítélethirdetés és egy előzetes letartóztatás szerepel. Nem is rossz, de hát kampány van. Dicséret borítékolhatóan következik. És ha az ukránok is dicséretet akarnak, kérjék kölcsön tőlünk a mi Jean D’arc-unkat. Gépfegyveres, maszkos legényekből ott nincs hiány, a DNA maradhat.

Fotó: karpatinfo.net