Ágoston Hugó: Kedves Annamari!
Az 1979 és 1994 között írt verseid válogatása, A hiúzok természetéről első oldalára olyan szép dedikációt írtál, hogy a finom irónia miatti pirulás nélkül csak most tudom idézni: „Ágoston Hugónak, a Bikának kijáró alapos tisztelettel, és el nem múló szerelemmel. Nagyvárad, 1997. július 4-én.” A további húsz év idén telne le, e két évtizedben írt verseid, műfordításaid könyvekben, lapokban megörökítve. Számon tartott költővé avatva téged. De nekem – és meglehet, neked is – ez az első kötet a legfontosabb.
Mert ebben olvasom most ismét, eszembe jut, miután persze elfelejtettem, vagy ahogyan, mint a verset szoktuk, elraktároztam a tudatalattimban: „Tom Wolfe azt mondta / nem akkor hiszem ha látom / hanem akkor látom ha hiszem / persze ezt nem ő találta ki (...)” És tovább, hogy „az elméletek / a közelítésben segítenek”. Ez pontosan így van, az elméletek főleg erre jók. És ilyenek még a versek, meg a tiszta tekintet, meg a szeretet: segítenek a közelítésben. Egymáshoz és a dolgok lényegéhez. Talán ilyen (lehetne) a sajtó is, amiben kollégák voltunk és maradunk, érzékeny publicisták.
Köszönöm ezt az első dedikációt, és köszönöm, hogy „új életünk hajnalán” tanúskodtál mellettem a „rommagyar” kifejezés apaságának elsőbbségi vitájában. Apró, de számomra fontos dolog a nagy elvitatások (elvi itatások, etetések) közepette.
Nagyon ritkán és nagyon régen beszélgettünk, de azt tudom, hogy ilyenkor mindig erősítettük egymást. Meghagyva ugyanakkor egymásban/egymásnak sok megfejtetlenséget, Észak-fokot, titkot. Idegenséget is.
Én nem hiszek a misztikában, bár lenyűgözőnek tartom és bódultan olvasom például Szepes Máriát, de hát ott van Fónagy Ivántól A mágia és a titkos tudományok története, Szerb Antal 1944-es csodálatos előszavával, és akkor már az Utas és holdvilág is... Szóval a misztikáról... Az irodalom teljessége nem lehet meg nélküle – de hogy vezérelne, a sorsunkat megmutathatná...? Kétlem. Még akkor is, ha kartéziánusnak lenni nem a legnagyobb boldogság.
Most, rád gondolva, mégis hinni kezdek valami ilyesmiben.
Tudod, szembenéztem nemrég a halállal. Nem a magaméval, hanem annál súlyosabban azéval az emberével, akit a legjobban szerettem és aki engem a legjobban szeretett. És a furcsa kavargó gondolatok közül kibukkant és egy ideig makacsul kísért az, hogy hányszor meghallhattam volna magam is. Talán már a születésem előtt. Kisgyerek koromban, kamasz koromban, ifjú koromban, felnőtt koromban, öreg koromban. Balesetben, betegségben – ok és alkalom volt bőven.
A szerencsém mentett meg? A véletlen? De hát az élet „véletlenebb”, mint a halál? Most, hogy neked írok, tudom: az őrangyalom mentett meg. Te biztosan ezt mondanád, vagy legalábbis elhinnéd. Úgy látszik, nagyon jó őrangyalom van. Remélem, szabad dicsérni, talán nem ártok vele neki s magamnak, talán nem sértődik meg. De ha már erről van szó, azt hiszem, nem kell az embernek mindent az őrangyalára bíznia. Túl nagy próbatételek elé állítania. Sem a magáét, sem a másokét.
Hát ezekről jól elbeszélgetnénk, mindketten a kellő „alapos” elnézéssel egymás spirituális világának másságai, különösségei iránt.
Halálhíredhez fűztem egy kis kommentárt. Remélem, ott marad a „felületen”. (Ez a fészbuk! Hogy milyen lelepleződés-, eltűnés- és elcsúszásveszélyes, milyen könnyen megsérülhet körülkerítetlen pályáin a koponyánk, csak fészbukósisakkal volna szabad közlekednünk!) Idéztem egyik versedet, amelyikben éppen pulykát főzöl, és el kell hitetned a gyerekkel, hogy a pulyka növény. De hiszen evidens, hogy az!
És az is nyilvánvaló, hogy ez a mienk, amit annak nevezünk: élet. El kell hitetnünk. Mi más lenne/lehetne?
Csak a halál bizonyosságát elfogadni megy még nekünk egy kicsit nehezebben.
Ég veled, Kinde Annamária!