Francois Hollande francia elnök legújabb félrelépése lázba hozta a világsajtót, olyannyira, hogy keddi sajtótájékoztatóját a nagy angolszász hírtelevíziók élőben közvetítették. Így elmondhatja magáról, hogy valamiben végre lekörözte elődeit: ő lett az első francia elnök, aki ily mértékben felkeltette a világ figyelmét.

Merthogy félrelépni elődei is tudtak, mégsem kerültek ennyire reflektorfénybe. Annak idején a francia sajtó pontosan ismerte Mitterrand szeretőjének és közös gyermeküknek lakhelyét is, ott volt két utcányira az elnök házától, de senki sem foglalkozott nyilvánosan az ország első emberének nőügyeivel. A politikus is ember, vallotta a francia társadalom, joga van magánélethez. Az asszonyt sem érte semmiféle atrocitás, nem kellett fizetnie azért, mert híres emberrel szűrte össze a levet.

Sarkozy válása sem ment karrierje rovására, második feleségét, a szép és olasz Carla Brunit elfogadták, és sajátjukként szerették a franciák. Alig telt el néhány év, évtized azóta, s Hollande románca kiverte a biztosítékot.

A félrelépő elnökök tekintetében már rendkívül edzettnek számító francia társadalom egyáltalán nem álszent, nem magát a félrelépést kéri számon az elnökön, vagy azt, hogy szeretői egyre fiatalabbak, miközben fölötte telnek azért az évek. Nem akarják büntetni ezért a politikust vagy a színésznőt, csak azt várnák el vezetőjüktől, hogy akkor vállalja a szép Julie-t, s hagyja ott jelenlegi élettársát, az újságíró Valerie Trienweilert.

Az elnök magánügye nem érdekli a franciákat, mindaddig, amíg az nem közügy. Márpedig a szeretőt tartó politikus zsarolható, a védelem nélküli éjszakai motorozgatás, a nemzetbiztonsági szempontból ellenőrizetlen szerelmi fészek használata viszont igenis közügy – a köztársaság elnökét, így magát a köztársaságot, annak kormányát teszik kiszolgáltatottá, zsarolhatóvá, megtámadhatóvá. Ez viszont már nagyon nem tetszik a franciáknak. Mitterrand kora lejárt, s a korral együtt Franciaországban a közgondolkodás is változott.

Az Amerikai Egyesült Államokban Kennedy idején még senki nem csinált problémát sem az elnök Marilyn Monroe-hoz fűződő viszonyából, sem a sorra vett Fehér házi gyakornok lányokból. Ha már útban voltak, ha ráunt valamelyikre az elnök, legfeljebb áthelyezték. Negyven év múlva viszont Bill Clintonnak már az igazságszolgáltatás előtt kellett felelnie egy  gyakornokkal történt félrelépéséért. Nem azért, mert megcsalta nejét, magánélethez való jogát senki sem kérdőjelezte meg. Hanem azért, mert hazudott, mert nem vállalta a felelősséget tettéért, s amint az eset is bizonyította, igenis zsarolhatóvá vált, Monica nem véletlenül őrizgette éveken át ruhácskáját. Ma már a nyugati társadalmakban elfogadott tény, hogy a közszereplőnek igenis vállalnia kell magánéletét is, s botrányai következményeit.

Mifelénk kissé sajátosan alakultak a dolgok. Itt, Közép-Kelet-Európában némileg átgyúrtuk a hűtlenkedő vezető politikusokkal szembeni erkölcsi-politikai mércét. Valahogy úgy, mint az alkoholmentes sör reklámját, amely nyugaton még úgy hangzik, hogy „Ön iszik és vezet”, de nálunk „Ön iszik és az asszony vezet”. Tájainkon halmozni is lehet az élvezetet, még senki nem bukott bele abba sem, ha hűtlenkedett is és ivott is. Az alkoholt köztudottan nem megvető cseh elnök nyugodtan megjelenhetett pityókásan nyilvános rendezvényen, de választási ellenfele nem nyerhetett mandátumot, mert német származású. A cseh miniszterelnök ugyan belebukott abba, hogy túl közel engedte magához kabinetfőnükét, de rácsok mögött csak a szerető ül.

S ha még keletebbre megyünk, annál cifrább a kép, s egy másfajta törvényszerűség kezd kibontakozni. Szemmel láthatóan itt is él az elv, hogy a politikus is ember, joga van a magánélethez, akár a hűtlenkedéshez, poharazgatáshoz, de nyugodtan megtoldhatjuk azzal is, hogy abban az esetben, ha a politikus férfi. Igaz, ez nem az a világ, ahol túl sok nőt a politika és általában a vezető köztisztségek közelébe engednének, így nem is érdemes eljátszani a gondolattal, hogy miként reagálna a társadalom, ha női vezetőről derülne ki ilyesmi.

Mifelénk szinte törvényszerű, hogy jót tesz a politikusi imidzsnek egy-egy titkárnő, kabinetfőnök, könyvelő, modell vagy bármiféle nő felbukkanása a feleség mellett. Robert Fico második nőügye nyilvánosságra kerülését követően néhány hétre hivatalosan is bejelentkezett az államfői posztra, s a választást nagy valószínűséggel meg is fogja nyerni. Putyin kétharmados támogatottságát sem nyirbálta meg, hogy feleségét valósággal a konyhába száműzte, miközben ő a fele annyi idős olimpiai bajnok tornászlánnyal vagy a még fiatalabb fotómodellel kavart.

Magyar nyilvános nőügyek nincsenek, a mi politikusainkról csak rossz nyelvek suttognak időnként ilyen-olyan rágalmakat. A média nem foglalkozik ilyesmivel, mert nem illik, és épp az ellenkezőjét váltja ki, mint amit a leleplező elvárna. Nálunk a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, hogy még a püspök politikusok is hűtlenkedhetnek, majd botrányosan válhatnak, aztán még botrányosabban újranősülhetnek, úgy, hogy még az előző férjétől el sem vált új feleség a politikus gyermekét hordja szíve alatt. Ilyesmik egyáltalán nem akadályozták meg az érintettet sem püspöki, sem politikai karrierjében, sőt abban sem, hogy valamiféle nemzeti egységlista vezetője, szimbóluma iránti igényét még mindig fenntartsa. Ő és a mögötte állók egyaránt. És természetesen abban sem, hogy folyamatosan politikai erkölcstelenséggel vádolja a szemben állókat. Komoly politológusok magyarázták meg esetében, hogy nem kell és nem szabad a magánerkölcsöt a politikaival összemosni. Merthogy mifelénk ugyebár, erkölcsből is több van!

Nem álltatom magam, hogy másképp lenne ez más magyar vagy rommagyar, akár román politikus esetében. Nem hiszem, hogy bárkit számon kérne ilyesmiért a társadalmunk, amelyben még mindig „a sör nem alkohol, az asszony nem ember, a medve nem játék” elve a meghatározó. Mifelénk szokás szerint ilyenkor elbocsátják, áthelyezik a nőt, a férfi politikus pedig zavartalanul folytathatja karrierjét. És mi szépen elhisszük róla továbbra is, hogy más a magánéleti és a politikai erkölcs, más a magánéleti és a közéleti hazudozás, szerepjátszás.

Talán nem is véletlen, hogy kizárólag ezekben az európai társadalmakban, ahol a férfiaknak elnézik a fent említetteket, történhet meg, hogy egész pártok váltanak ideológiát, internacionálét, hogy négyévente változik egyesek politikai hovatartozása, és ezt büntetlenül el lehet játszani a választókkal. De büntetlenül lehet a „csuhások, térdre!”-től az egyházak legnagyobb támogatójává válni, ateistából buzgó kereszténnyé, ha a politikus vagy pártja érdeke úgy kívánja.

És érdekes módon, csakis itt, ahol egyeseknek minden szabad, nőnek ki és szereznek elsöprő többséget a nőt, ideológiát, pártot, szövetségest vagy bármit gond nélkül cserélő zsebdiktátorok. Mert a tényleges demokrácia valahol az egyenlő mércénél, a mindenkire egyformán érvényes írott és íratlan szabályok komolyan vételével kezdődik.