Ez a kérdés ma már egyre gyakrabban Ukrajna kapcsán fogalmazódik meg. Kezdetben teljesen költői kérdésnek tűnt, az utóbbi napok eseményei azonban ebbe az irányba mutatnak.

Ukrajna lakossága eddig is megosztott volt, az ország választási térképén eddig is berlini falként húzódott a képzeletbeli választóvonal kelet és nyugat, az oroszpárti és az oroszellenes többség között. Most azonban ennél többről van szó. Polgárháború szélére sodródott az ország, ami már nem pusztán ukrán belügy, hanem összeurópai biztonságpolitikai probléma.

A végkifejlet nagymértékben függ az európai államok, az EU és Oroszország, valamint a nemzetközi szervezetek hozzáállásától. Az Egyesült Államokat pedig nem véletlenül hagytam ki a felsorolásból. Elsőszámú világhatalomként, a nemzetközi szervezetek – ENSZ, NATO ... – fő finanszírozójaként Washington álláspontja nyilvánvalóan nem elhanyagolható, de a jelen nemzetközi kontextusban elképzelhetetlen bármiféle, nyilatkozatokon és esetleges szankciókon túlmenő amerikai beavatkozás Oroszország közvetlen szomszédságában, Moszkva egykori felségterületén.

A Putyin rezsim ma reggel közleményben jelezte, nem áll szándékában beavatkozni, ukrán belügynek tekinti a két hónapja tartó, a hétvége óta véres összecsapásokba torkolló kijevi tüntetéseket. Azt azonban minden alkalommal igyekszik hangsúlyozni az orosz diplomácia és politikum, hogy a tüntetések eldurvulását az európai-amerikai „beavatkozás” eredményének tekintik, sőt olyan vád is elhangzott, hogy a Nyugat egyenesen gerjeszti a zavargásokat.

De a másik oldalon sem tartózkodnak az orosz beavatkozás emlegetésétől, így szép lassan Ukrajna kapcsán (vagy ürügyén?) hidegháborús hangulat kezd eluralkodni az európai politikai színtéren – olyan, mintha új szereposztásban (Oroszország-EU) az egykori Szovjetunió–USA hidegháború elevenedne meg.

Nem hiszek semmiféle külső, nemzetközi áskálódásban, összeesküvésben, az ukrán válság évek óta kódolva van az ukrán társadalomban épp a jelzett belső megosztottság miatt. A narancsos forradalom óta csak mélyült a szakadék, amely még egy esetleges ellenzék–hatalom megállapodás esetén sem lesz könnyen áthidalható, mert egyáltalán nem biztos, hogy azok, akik Molotov koktéllal, utcakövekkel, autókat felgyújtva, törve-zúzva próbálják érvényesíteni akaratukat, elfogadnak bármiféle „fegyverszünetet”.

A szellem kiszabadult a palackból, s nem lesz egyszerű visszagyömöszölni azt.

Klicskoék ugyanis saját kelepcéjükbe estek, elveszítették az utca, a demokratikus tüntetésre rátelepedő radikális szélsőjobb fölötti kontrollt. Hiába próbál már nyugalomra inteni a boxlegenda, egyszerűen félresöpörték, lefújták póroltóval, s a verést is talán csak híres öklétől való félelemnek köszönhetően kerülte el.

A parlamenti ellenzéken belüli megosztottság is kezd felszínre kerülni. Elsőként csak Klicsko volt hajlandó tárgyalni az elnökkel, Julija Timosenko pártjának vezetése, bár három nap zavargás után jelezte tárgyalási szándékát, egyelőre nem határolódott el kategorikusan az erőszakhoz folyamodó radikálisoktól. A két demokratikus pártnak most nyújtotta be a számlát az élet, a valóság: elég hamar meg kellett tapasztalniuk mi az ára annak, ha politikai céljaik megvalósítása érdekében az „ördöggel cimborálnak”, legitimálnak olyan erőket, mint a Svoboda és a mögötte álló csoportok.

Ha tovább tombol az erőszak a kijevi utcákon, az ellenzék épp az ellenkezőjét érheti el, mint amit az európai integráció párti tüntetések elindításával remélt. Janukovics elnök népszerűsége december folyamán hat százalékkal növekedett, ami nyilvánvalóan nem annak köszönhető, hogy nem írta alá a társulási egyezményt az EU-val, hanem annak a bizonytalanságnak, amit a tömegtüntetések kiváltottak, s annak, hogy a Svoboda maszkosai még ha visszafogottabban is, de megjelentek a Függetlenség téren. A lakosság mindenekelőtt nyugalmat és biztonságot akar, s ha nem tudják megfékezni Klicskoék a radikális tüntetőket, azt az ő támogatottságuk is megsínyli majd.

Az ukrán válság egyben lehetőség az Európai Unió számára. Brüsszel ezúttal bizonyíthatja, hogy nem mér kettős mércével. Ha az unión belül szentírásként elfogadjuk a többség akaratát, a demokratikus választások során felálló kormányokat, akkor bármennyire szimpatikus az integrációpárti, de egyelőre kisebbségnek számító ukrán ellenzék, Brüsszel sem kérdőjelezheti meg Janukovics legitimitását. Ha az uniós államokban bármely kormányzat felléphet karhatalmi szinten az utcai zavargásokat előidéző radikálisok – lásd franciaországi diáktüntetések, londoni zavargások, görögországi tüntetések esetén- akkor Kijevnek is joga kell hogy legyen ugyanazt megtenni a Jobb szektor aktivistái ellen. És mindaddig, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik, el kell fogadni, hogy nem a rendőrség golyói oltották ki az öt tüntető életét, mert az ártatlanság vélelme demokráciákban a kevésbé szimpatikus félnek is kijár.

Miközben az EP-választások küszöbén Brüsszel egyre jobban aggódik – nem alaptalanul – a szélsőjobb térhódításáért az uniós államokon belül, egyszerűen nem teheti meg, hogy közben egyetlen elítélő szava sincs az ukrán szélsőjobb ellen.

Ettől még nyugodtan szimpatizálhatunk Klicskoval és szoríthatunk azért, hogy a bajnok legyen az ország következő elnöke s Ukrajna pedig visszatérjen oda, ahová tartozik – Európába.