A. G. Weinberger mondotta, miután visszatért az Egyesült Államokból: „Egy óriási szélhámosság ez a szabadság, kedves uram, egy nagy csapda és egy zseniális marketingeszköz. Hát van valaki, aki még hisz ebben?” (Erdélyi Riport, 2003. július 3.)

Huncut, aki vitatja, ám a jelek szerint kismillió embert mégis meg lehet szédíteni a szabadságra való hivatkozással. Izsák Balázs is sűrűn horogra tűzi ezt a csalit.

Január hetedikén emlékeztünk a 250 évvel ezelőtti „székelymészárlásról”. Másnap a Vásárhelyi Híradó tudósítása két fontos dolgot közölt: 1. 250 év = „negyedszázad”; 2. „A székelyeknek ma is legnagyobb értékük a szabadság, s a cél, amit megfogalmazunk, az autonómia, nem más, mint a székely szabadság megteremtésének intézményi garanciája – fogalmazott Izsák Balázs.”

Értsük meg a történtek lényegét, lássuk az akkori tényállást.

A madéfalvi veszedelem néhány száz székely lemészárlását jelentette, 1764 telén. A vérengzés előzménye, hogy „Mária Terézia császárnő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. A székelyek sérelmezték, hogy az új szabályok szerint idegenben is kell majd szolgálniuk, német nyelvű vezénylet alatt, és nem nyerhetik vissza régi szabadságjogaikat katonai szolgálatuk fejében.” (Krónika, 2014. jan. 8.) – A szabadságjogok nem világútlevelet és sajtószabadságot jelentettek, hanem adómentességet. A székelyek „régi kiváltságaikra hivatkoztak, miszerint katonáskodni csak a királyi oklevelekben előírt módon, adómentesség mellett, maguk közül való és maguk által választott vezetők parancsnoksága alatt kötelesek.” (A székelység története. Tankönyv, 2012. 101.) Manapság nem kötelező a katonaság, ökröt sem kell küldeni a bécsi udvarba, a saját, választott vezetők is megvannak, csupán az adómentesség vágya marad. Ámde az adó ellen az autonómia nem véd meg, sőt! (Alább következik.)

Mellesleg: a szokásjog elévül ott, ahol törvényi szabályozás lép a helyébe. Mária Terézia 1740-től uralkodott, tehát húsz-huszonnégy év alatt hozzá lehetett volna szokni az új uralkodóhoz, az új törvényekhez és az új társadalmi rendhez.

Közbevetőleg elmondanám, hogy a határőrség szervezését Buccow tábornok parancsnoksága alatt indították el; 1761 őszén a Naszód-vidéki románok kedvezően fogadták a parancsot, az első felszólításra 4000 férfi iratkozott fel katonának – olvashatjuk az Akadémiai Kiadó történelmi kronológiájában. Nem hivatkoztak régi szabadságjogokra, nem írtak petíciót és nem szöktek át Moldvába. Maradtak a szülőföldjükön. – Tanulság: aki alkalmazkodik, az túléli.

Kissé délebbre – a székelyek ellenállása miatt – a sorozás hosszú időt vett igénybe. 1764 elején a székelyek Madéfalván gyűltek össze és petíciót fogalmaztak Mária Teréziának. A császári csapatok, Joseph Siskowicz altábornagy vezetésével január 7-én hajnalban rátámadtak a falura, s mindenkit legyilkoltak, akit elértek: asszonyokat, gyermekeket is. A fegyveres támadás megtörte a székelyek ellenállását, s „ezt követően indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába.” (Akadémiai kislexikon 2. kötet, 95.) – Tanulság: aki nem alkalmazkodik, az vagy elpusztul, vagy elvándorol.

A régi jogokra való hivatkozás már Mária Terézia idején is anakronisztikus volt, hisz 1764-ben már elfelejtődött az erdélyi fejedelemség fénykora, Bethlen Gábor 135 évvel korábban tért meg az őseihez. Mátyás királyról nem is beszélve.

„A székely szabadságjogok egyik legjelentősebbike és a székely közösség legféltetebb privilégiuma az adómentesség volt. Ez a privilégium nemesi jellegű, s éppúgy a hadiszolgálatból következett, mint a magyar nemesség adómentessége. Mátyás király jegyzője, Bonfini úgy látta, hogy a székelyek képesek lennének inkább meghalni, mintsem adót fizetni.” (Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig. Csíkszereda, 2013. 47.) – Szerencsére a Kézdivásárhelyen minap bevezetett parkolási díj nem tömeges öngyilkosságba torkollott, csupán kemény vitába és polgári engedetlenségbe.

S akkor térjünk vissza a mához és az autonómia által ’garantált’ szabadsághoz (mely inkább csak „zseniális marketingeszköz”).

A Terra Siculorum statútumának (olvasható az sznt.ro honlapon) 103. szakasza leszögezi: „a hatáskörök gyakorlásához szükséges pénzeszközök nagy részét a régiónak saját pénzforrásokból kell létrehoznia”. A pénzforrásokból pedig nem borvíz bugyog, hanem adó, dézsma, díj, harács, illeték, járulék, kilenced, porció, sarc és tized. Mer’ a plusz hatáskörök nem borvizet isznak, hanem az említett jövedelmeket. Mint a szivacs. – Érti-e kend, Mózes? Adót kelle’ fizetni, miként írja azt a 107. szakasz! Mer’hogy lesznek: települési, széki és székelyföldi önkormányzati szervek. Gyönyörű székházak, irodákkal tömve mindahány, képernyő előtt ücsörgő személyzettel. S még a kereskedelmi kamarákról és egyéb csudabogarakról nem is szóltam. Lesznek rendeleteket kibocsátó, végrehajtó, meg a végrehajtást ellenőrző, a végre-nem-hajtást megtorló szervek, hivatalnokok, beamterek, inspektorok, instruktorok – vagyis a nadrágosok különböző fajtái az érdekvédelem, közképviselet meg a közigazgatás minden területéről. Úgymint: vagyonkezelők, örökösödési szakértők, humán erőforrás menedzserek, tűzvédelmi előadók, biztosítók, kárbecslők, rendőrök, csendőrök, két- vagy négylábú vagyonvédelmi megbízottak (Pista bácsi vagy Bodri), fejlesztők, hasznosítók, szakértők és szakbarbárok, árvízvédelmisek és ürgeöntők, kisajátítók, szavazatszámlálók, kisbírók, szanitécek, besorolók és előléptetők… Majd’ elfeledém a legfontosabbat: adószedők! S tekintve, hogy Észak-Balkániában élünk – ahol a szomszéd kecskéje állandó életveszélyben van –, hát az is lesz, aki az adószedőnek részletesen beszámoljon Ábel sógor (valós!) vagyoni gyarapodásáról.

Világos?

Akkor: sereg! nótával előre indulj! cél az autonómia!

„Éél-jen a széé-kely szabaccság, éél-jen a ha-za!”