Papp Sándor Zsigmond: Csak a test
Eredetileg Gyarmati Fanniról készültem írni, a kedvesről, aki 102 évesen távozott közülünk, és aki a múlt század terheivel a vállán ugyan, de mégis teljes életet élt. Mert az életnek, sorsnak vagy gondviselésnek néha nagyon furcsa arányérzéke van: emitt szűkmarkúan elvesz, amott pedig bőkezűen osztogat. És próbáltam megérteni a hetven évnyi, vállalt és megszolgált özvegységet, azt a hűséget, ami a mi életünkben már leginkább csak a mozivásznakon köszön vissza.
És arról az otrombaságról is lett volna szó, hogy a kulturális minisztérium helyesbítést kért a Magyar Hírlaptól, amely azt írta, hogy a hivatal saját halottjának tekinti Radnóti hagyatékának gondos kezelőjét. Ezzel szemben viszont a hivatal csak osztozik a gyászban, a 13. kerület tekinti saját halottjának az özvegyet. Bár tudom, hogy egy hivataltól nehéz tapintatot elvárni ilyen vészterhes időkben, választások előtt, amikor minden gesztus felértékelődik, minden rossz lépés szavazatvesztéssel járhat, és a méltóság olyan megfoghatatlan valami, hogy sokat nem hozhat a konyhára, de azért reménykedtem. Abban, hogy a Jancsóval szemben is késve reagáló hivatal tanul a hibájából, valóban nemzetben gondolkodik, mint ahogy azt fennen hirdeti. Márpedig a nemzet nincs és nem is lehet meg Gyarmati Fanni nélkül, a versek nélkül, a tanúság nélkül. Az emlékezés nélkül, ami amúgy is olyan kényes téma manapság kormányoldalon. Szóval a hallgatás lett volna igazán nemes gesztus, hogy ha már elírták, maradjon úgy, nincs ebben semmi szégyen. De aztán kiderült, hogy mégis van, vagy lehet, hiszen ha nem is ezt kívánták elérni, csak őrült módon ragaszkodtak a pontossághoz, a tüske sok versrajongóban ott maradt.
Szóval ilyeneken töprengtem, amikor beütött a hír: ötvenéves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Borbély Szilárd, akinek regényéről már volt szó ezen a helyen. Pályája csúcsán távozott, amikor szinte minden róla szólt, hiszen ő írta meg a tavalyi év legfontosabb könyvét, mindenféle listát vezetett, és bármilyen elismerést megérdemelt, mint a legutóbb átvett Mészöly-díjat is.
Lehet, hogy túl nagy szavakat használok, de első döbbenetemben József Attila jutott eszembe. Hogy talán az ő halálhírét fogadhatták így annak idején a kortársai. Mert tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy József Attila sorsában is benne volt az önkéntes halál, hogy lesz egy pillanat, amikor majd úgy dönt, nem vonszolja magát tovább, inkább okos fejével biccent, és elfogadja azt, ami neki kínáltak fel az istenek. Mert ott volt ez a gesztus a Halotti pompa, az Árnyékrajzoló és igen, a Nincstelenek soraiban is. Ott bujkált végig. Az olvasó talán csak abban bízott, hogy várni fog még, talán egy prímszámig még eljut, a 67-ig, vagy 73-ig. Mert ez az ötven még túl kerek, még várnia kell, még nagyon is szükségünk van rá. Borzongató és letisztult lírájára, esszéire, prózáira.
Nem tudom, mikor kezdődött ennyi veszteséggel egy év a magyar kultúra történetében. Jancsó, Bächer Iván, Gyarmati Fanni és most Borbély Szilárd. És korábban Kinde Annamária, Helyei László, Senkálszky Endre. Most még képtelenség felfogni. Megérteni egyelőre reménytelen. Most még csak önmagát járja körül a hiány, a fájdalom. Most még abban bízunk, hogy ez csak amolyan átmeneti állapot. A költő marad, csak a test hűl ki. De még hajt a tehetetlenség, hogy jó lenne felhívni, kezet szorítani vele, gratulálni. Meglátogatni Bécsben.
Aztán hagyni, hogy elsüllyedjen minden terv. Mert már céltalan, hiábavaló. A remény ostoba illúzió, poszter az elme falán. Már csak olvasni lehet. Muszáj.