facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: Koccintani Kádárral


-A A+

Közeledik a választás, március 15., egyre több alkalom, hogy kimenjek valamelyik tüntetésre, nagygyűlésre, békemenetre. Valahová, ahol sokan ugyanazt a zászlót lengetik, ugyanazokat a jelszavakat skandálják, ugyanazokban a (rög)eszmékben hisznek. Mégsem megyek. Nem és nem.

A rendszerváltás óta számos alkalom lett volna arra, hogy én is csatlakozzam valamelyik nagygyűlés vagy tiltakozás homogén tömegéhez, kiálljak valami mellett vagy kiabáljak valami ellen. Legyek narancssárga, zöld, vörös vagy bármilyen színű alkotóelem. Vonuljak némán vagy ordítva. Méltósággal vagy saját igazamtól hevülten. De valami mindig visszatartott. Az az egyszerű tény, hogy diktatúrában nőttem fel. Nem ebben, amit sokan tévesen neveznek így, csak azért, hogy percnyi előnyhöz jussanak, hanem egy igaziban. Ahol, ha mondták, vonulni kellett, masszaként, egyetértésben. Szeretni kellett azt is, akiért vonultunk, és magunkat is, amiért vonulunk. És csak úgy lehetett komolyan venni, ha a sorok között folyton kiröhögtük. Jó lecke volt. Életreszóló.

Azóta nem fogtam transzparenst a kezembe, és nem akarok zászlót sem lengetni. Tudom, hogy így magamat zárom ki a politikai véleménynyilvánítás egyik fontos aktusából, sőt azt is, hogy elvileg közömbösnek látszom minden és mindenki iránt, pedig ez egyáltalán nincs így, mégsem megy. Nem tudom megtenni az első lépést.

Egyszerűen nem tudok hinni egyetlen oldal tévedhetetlenségében, egyetlen vélemény kizárólagosságában. Nem tudom elkötelezni magam egyetlen vélt igazság mellett sem, mert azonnal felrémlik bennem, hogy mi van, ha szemből már minden egész másként tűnik. Csak úgy mennék, ha egyszerre tudnék vonulni mindenhol. Ha egyszerre foghatnék egeret kint és bent is. Szabad akarok maradni, mert ma úgy érzem, Magyarországon minden tömeg fojtogat. És ennek az az ára, hogy akkor sem megyek, amikor pedig tudom, hogy ott lenne a helyem.

Már tudom, hogy sosem leszek része a kemény magnak. Nem menetelek sem békéért, sem harcért. Nem védem meg a rezsit, védje csak meg magát, ha tudja. Jó, hogy nem azt várják tőlem, hogy ingyen sörért öltözzem harci díszbe. Valami ennél is nagyobb populizmusért. Mert addig sem gondolkodik senki.

Nem is nagyon értem azokat, akik olyan kérlelhetetlenül gyűlölték a diktatúra levegőtlenségét és egyszínűségét, most miként tudják elkötelezni magukat kritikátlanul saját tévedhetetlenségük mellett. Mintha számukra csak a külsőségekben ért volna véget az önkény. Ha már van kóla és hamburger, akkor szabadságnak is kell lennie, nem? A személyi kultusz számukra csak annyiban változott, hogy valaki más áll a pódiumon. Más lett a rajongás tárgya, és kicsivel őszintébb az érzelem. A kipirult arcokon látom az akkori, elvárt rajongás minden grimaszát. Miközben épp arra vágytunk, hogy minél több lehetőség közül választhassunk. Minél több véleményt meghallgassunk. Ma viszont eleve bűnös, aki a túlsó oldalon áll.

Kár, hogy nem lehet feljelenteni. Kár, hogy megszűnt az a jó kis szerv, amelynek tagjai leverték minden sunyi ellenálló veséjét. De hát nem épp emiatt volt élhetetlen az a rezsim? Hogy lehetett ezt ilyen gyorsan elfelejteni? Hova tűnt az a sejtelem, hogy az igazság valahogy mindig bonyolultabb annál, hogy beleférjen egyetlen tőmondatba?

A mai politikai élet elérte azt, hogy már nem is szavazókra, hanem hívőkre van szüksége. Akik mérlegelés nélkül, vakon hisznek el mindent, amit a Vezér kihirdet. Ha Kelet, akkor Kelet, ha atom, akkor atom. Pedig milyen jó lenne meghallgatni energetikusok vagy külpolitikai stratégák nyílt vitáját a tévében, és azok után választani. Ha az érvek nem sorolnák be magukat egyből ide vagy oda, nem bújnának el a politikai oldalak barikádjai mögé. Tényeket és lehetőségeket mérlegelnénk végre, és nem saját hitünket helyeznénk újra és újra a serpenyőbe. De jó lenne, ha megint felnőttként kezelnénk magunkat, és nem durcás gyerekként, aki utál veszíteni minden játékban.

Annyira meggyűlöltük Kádárt és Ceauşescut, hogy azóta is vágyakozunk utánuk. Már nem is titokban. Nem csak a négy fal között. Csak fogja már meg végre a kezünket. Fogja meg és vezessen. Árkon-bokron át. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik