Pörögnek az események. Európai parlamenti listák, romániai kormánytárgyalások, magyarországi választási kampány, Ukrajna itt, ott és mindenütt. Az is lehet, hogy amikor a jegyzetíró leül, hogy a számítógép billentyűzetével fogalmazzon meg néhány gondolatot, mire a végére ér, már változott a kép. Ezért hadd következzen most egy olyan téma, amely elröppent ugyan az időben, de mégis örökzöld.

A marosvásárhelyi rádió Naprakész műsorában hallgattam meg a napokban az Eickstein Kovács Péterrel készített interjút. Az erdélyi magyar média számára a volt szenátor hirtelen megint divatba jött, mert lemondott az RMDSZ europarlamenti jelöltlistájának negyedik helyéről, és az utolsóra kérte magát, de továbbra sem kárhoztatva, hanem támogatva a szervezetet. A beszélgetés az interjúalany harsány nevetésével, meglehetősen vidáman indult, és a közvetlen hangvételt mindvégig megőrizte. Még akkor is, amikor Eckstein a műsorvezető megjegyzésére, miszerint a kolozsvári magyarság szórvány, nagyon felháborodott, és indulatait nehezen tudta leküzdeni. És igaza volt.

A médiában meglehetősen gyakori, hogy a romániai magyarság életének összetett valóságát csupán néhány számmal és néhány közhellyel próbálják leírni. Azaz: Kolozsvár azért szórvány, mert a város magyarságának számaránya az összlakossághoz képest már nem éri el a húsz százalékot. És hogy azért kell kolozsvári magyar napokat tartani, hogy úgymond megmutassuk magunkat. És ugyanezért van szükség a marosvásárhelyi vagy más városokbeli magyar napokra.

Mindezek azonban csupán mennyiségi szempontok és elfödik a lényeget: azt a tényt, hogy a kulcskérdés a romániai magyarság saját létezésének, saját munkájának és saját életvitelének a minősége. Ez pedig nem néhány egy-két napos rendezvénysorozathoz, nem néhány felvonuláshoz, hanem az értelmesen megélt és az értékteremtő mindennapi élet folyamatosságához kapcsolódik. Hogy egyértelmű legyek: alighanem Trianon óta a romániai magyar szülők azzal bocsátották és bocsátják útjukra mind a mai napig a gyermekeiket, hogy fiam-lányom, neked kétszer annyit kell tanulnod, mint a többségnek, hogy vidd valamire. És ennek az időktől független biztatásnak-buzdításnak ma is éppen úgy meg van a maga szerepe, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Jól kell teljesíteni. Jobban kell teljesíteni, mint mások.

Nekünk ugyanis nem önmagunkkal, hanem az ország többségével és a világgal is össze kell mérnünk magunkat, és ha egy bármilyen kis magyar közösség vagy bárki, aki romániai magyarnak vallja magát, erre képes, akkor valójában soha nem lesz szórványhelyzetben, hanem felnéznek rá.

Kolozsvár nagyvárossá duzzasztása nyilvánvalóan megváltoztatta a lakossági arányokat. De ez nem jelenti azt, hogy a város ne maradt volna meg továbbra is a romániai magyarság szellemi központjának. Erre a színháztól az egyetemig, a közigazgatási munkában való részvételtől a könyvkiadásig, a képzőművészetig vagy éppen a romkocsmák hangulatáig, az egyházak világától az informatikusok gazdasági részvételéig, a társadalomkutatók és egyetemi tanárok kiváló, gondolatébresztő fórumaitól, doktori iskoláitól a kolozsvári közszolgálati rádió kultúraközpontúságáig, a felsőoktatás nyitottságától és éppen ezért egész Erdélyre kiterjedő vonzási képességétől a zenei élet sokszínűségéig hosszasan lehetne sorolni a példákat, amelyek azt igazolják, hogy a nyitott világban is megtaláljuk a helyünket.

És ahogyan oly sok mondatot vesztegettünk arra, hogy élve nyelvi jogainkkal Marosvásárhelyen a káposztára magyarul is ki kell írnunk, hogy káposzta, ugyanúgy ne feledjük: az az UNITER díjkiosztó színházi gála, amelyet áprilisban először tartanak a Kultúrpalotában a romániai magyarság szakmai-művészi teljesítményét, ha úgy tetszik építészeti múltját és színházi jelenét is elismeri. Nemzetiségi tett.

A magyarországi újrahonosítás, a kettős állampolgárság lehetősége, majd a választási névjegyzékbe vétel úgyszintén elindított egy számzuhatagot: Erdélyből már ennyien kérték, ennyien szeretnének szavazni és amolyan piaci célokkal (targetekkel, amint a reklámszakmában mondják) sokan járják a vidéket, hogy ilyen meg amolyan részvételi számszinteket lehessen elérni.

Én úgy gondolom, egy kisebbségnek sem most, sem máskor nem szabad a számok csapdájába esnie, nem lehet sem biodíszlet, sem tömegtermék, nagy csapatokban, irányító szavakra, nem mozdulhat sem jobbra, sem balra, hanem mindig létének legfontosabb ismérvét, az önálló gondolkodást, a hely-és helyzetismeretet, az önálló, az önmaguk életét legjobban ismerő egyének és családok lehető legnagyobb változatosságát kell megőriznie.

A magyarságunk akkor is összeköt, ha nem minden percben lobogtatjuk, de kisebbségi sorban éppen ez a változatosság teszi lehetővé a továbbélés rugalmasságát, a versenyképességet. Erdély talán ezért is érezte mindig magához közel Európát, és ezért lesz képes egyre jobban élni a nyitottság lehetőségeivel.