„Beszélgettél velük? Mondták neked, hogy nácik? A román/magyar szélsőségesek szélsőségesebbek!” Semmit nem élvezek jobban, mint ezeket az álnaiv kérdéseket/kijelentéseket. Egészen egyértelmű, hogy aki acsarkodik, akinek a hitét nem érintheti érv (mert hát ilyenek a hitek…), aki a „ki az első?” logikájában gondolkodik, az manicheista, tehát szélsőséges.

„Székelyföld nem létezik!”, tüntetett a Vatra Românească nevű „kulturális szervezet”, amely azonban „nem a magyarok ellen” irányította hazaffyas ostobaságait, hanem csupádan a szélsőségeseket ítélte el a vezetők csodálatosan szkizofrenoid megnyilatkozásai szerint. „A román nyelv az egyedüli úr!”, skandálta az a „mintegy 350 résztvevő”, aki képes volt elmenni egy ilyen badarságra.

Él ez az akárhány ember a saját országában (kérem, azok a kommentelők, akik azzal kezdenék, hogy „nem az ő országuk, hanem…”, mellőzzék indulatjokat) – nyilván többen, mint ahányan Vásárhelyen voltak, mert Facebookon, blogokon, a hozzászólások locsogó óceánjában sokat felfedezhetünk még –, és… Nem is tudom, hogy fejezzem be a mondatot: fél? dühöng? frusztrált? Bizonyára mindegyikből egy kevés. A Ceaușescu-diktatúra a butaság G pontjáig hatolt ezeknek az embereknek az esetében. Arra nem gondolnak, hogy akkor mit kiabálhattak-lengethettek volna el, és arra sem, hogy az a retorikusan gyűlölt rendszer juttatta őket idáig. Hiszen melyik rendszer üvöltözte látástól vakulásig, hogy „Ceaușescu, România!”? Mindig megrendít, valahányszor azt tapasztalom, hogy az ember éppen attól nem tud szabadulni, amit esetleg kíméletlenül bírál.

Máig lidérces emlékem, amikor a szomszéd néni, aki „nappali” mivoltában egészen kedves és segítőkész teremtés volt, egy éjszaka üvöltözni kezdett: „Asta-i Țara Românească, / Ceaușescu să trăiască!”, ordította. Nem akarok egy szerencsétlen ember rohamából végzetes következtetéseket levonni, azt azonban mégiscsak akkor értettem meg, hogy a diktatúra hatása jóval mélyebb, mint a reménykedés lehetőségei. Ennek ellenére reménykedtem, de hát ez már egy másik történet.

Ó, a geokommunista tábor rettentően egyetértett nemzeti ügyekben. A konfliktusokról nem illett beszélni, azok viszont folyamatosan szétrágtak mindent, mint a szú. Sok magyarországinak ma is el kell magyarázni, miért és hogyan tud magyarul egy erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyar, sok román ellenben nem érti, mit követelőznek annyit a magyarok, és miért nem román Mátyás király, aki csak akkor vesztett csatát, amikor a saját népe ellen fordult. És most nem a szélsőségesekről beszéltem, hanem egy sokkal nagyobb, de szintén zavaros fejű tömegről, melynek a fejét szándékosan zavarták meg.

A sok ideologikus őrültségtől nem lehet szabadulni, ráragadnak az emberre, mint a… Mintaszerű lehetne azonban, ha egyszer s mindenkorra abba tudnánk hagyni, amire az elején céloztam: ki volt itt először, ki tett többet, hová tartozott Erdély, kinek van igaza. Ne mondjunk le a történelemről (hogyan is lehetne lemondani róla?!), csak ne használjuk elfogult bíróként egy végtelenül szomorú meccsen. Ne kezeljük mérkőzésként az életünket. Akivel igazán lehet beszélgetni, az nem arra törekszik, hogy feltétlenül igaza legyen.