Demény Péter: Rubik csodája
„Rubik Ernő a Jersey Cityben található Liberty Science Center (LSC) Beyond Rubik's Cube (Túl a Rubik-kockán) című kiállításának megnyitóján köszönetet mondott a bűvös kockát forgató gyerekek millióinak bátorságukért, s azért, hogy vállalni merik a kihívást.”
Olvasom a hírt, és eltűnődöm, hány éves lehettem, amikor először láttam a Rubik kockát. 74-ben, amikor feltalálták, már két éves voltam, de minden kiválóságom ellenére még nem forgattam, sőt, szerintem a szüleim sem vették meg. Aztán növögettem, és kaptam egyet ajándékba, vagy valahogy elkerült hozzám – az emlékek olykor annyira fájón homályosak, amennyire fájón élesek máskor (úgy látszik, csak a fájdalom közös). Egy darabig érdeklődéssel forgattam, de aztán hamar beleuntam – nem vagyok egy türelmes ember. Személyes rekordom két oldal, többet soha életemben nem tudtam kirakni, s a gyorsaságra, mely mostanában oly fontos lett, akkoriban ügyet sem vetettem. 5,5 másodperc alatt, amennyi a mai világrekord, el sem lehet kezdeni valamit, nemhogy befejezni. Az egyik unokaöcsém viszont úgy nyomogatja az éleket, hogy az ember még a szemével sem tudja követni.
A játék maga mindig érdekelt, még ha kevés játékot tudtam is igazán felszabadultan játszani. Mert a játék kilendülés a mindennapokból, miközben mégiscsak a mindennapokban játsszuk azt, amit játszunk, a mindennapi nyűg, unalom, futószalagság válik egyszerre semmivé attól, hogy az ember három éves lyánya váratlanul azt mondja, „apa, pacsu”, vagyis, hogy vegyem le a papucsomat, mert focizni (passzolgatni) fogunk, a mindennapok szépülnek meg, amikor az ember kosarazni vagy bólingozni (kuglizni) megy, nem beszélve a fociról.
Rubik Ernő tehát sem többet, sem kevesebbet nem cselekedett negyven évvel ezelőtt, mint hogy felmutatta, hogyan lehet újra kilépni a mindennapokból, hogyan lehet emberhez méltónak lenni, megfeledkezni számlákról-költségekről-fizetésekről-munkaidőről, és a hétköznapi önmagunkból átvedleni valaki mássá. Ehhez neki köszönhetően nem kell kuglitermet bérelni valamelyik bevásárlóközpontban (akkor, 74-ben ez nem is ment volna könnyen a világ bizonyos részein), nem kell összeszedni akárhány embert a kosárhoz vagy a focihoz, és fogcsikorgatva szentségelni, hogy már megint mindenki lusta vagy nyaral – elég, ha előhalásszuk a szekrény alján vagy az ágy mögött porosodó bűvös kockát, és máris boldogok lehetünk, mert önfeledtek. Olyanná válhatunk ilyenkor, mintha mindig három éves lenne a lyányunk, és mi minden ismétlődő rítus ellenére alig várnánk, hogy a rítus megint megismétlődhessen, ezért aztán szándékosan a lábunkon hagyjuk a papucsot, és a lyányunk tudja ezt, göndör fürtjei alól pajkosan néz, és azt fogja mondani, „apa, pacsu”.
Mintha megint a suliban vagy az egyetem padjaiban ülnénk, és akasztófáznánk vagy ikszikszzáróznánk anyagismeret órán.