Demény Péter: Az a sok rés…
Kutyából nem lesz szalonna, tartja a magyar közmondás! „Székelyföld első vitézkötéses napilapjában” jelent meg az a cikk, melynek ez a címe. Érdeklődéssel fogtam hozzá – egyik ismerősöm osztotta meg ott, ahol a mindenféléket megosztják, hát ráklikkeltem, és… kellőképpen elszomorodtam.
Székely Csaba (sokáig gondolkodtam, említsem-e meg a nevét, egyrészt azért, mert a szöveg tünetértékű, másrészt, mert az úr annyira nem tud magyarul, hogy az már kétségbeejtő – „Ki nem ismerné…”, mondja már az első sorban, később meg, hogy „nyilván sokakat elszomorított a beléje vetett hite végett” –, végül és nem utolsó sorban pedig azért, mert a neve megegyezik egy kortárs erdélyi drámaíróéval, aki egészen biztosan nem írt volna le egyetlen sort sem ebből a sötétfejűségből; de hát a szerzőség mégiscsak jog és felelősség egyben) azt próbálja elmagyarázni, miért is ábrándult ki Sabin Ghermanból, aki egyik műsorában a Krím félsziget mai helyzetét próbálván illusztrálni azt fejtegette, hogyan szerezte vissza az első bécsi döntés után Magyarország Kárpátalját – szerinte, mármint Gherman szerint mélységesen jogtalanul.
Amit a műsorvezető mondott, az tényleg szomorú. Számomra azonban még sokkal szomorúbb az, amit a szerző állít, és amit már a cím sugall: bármilyen „elkötelezett” és bátor egy román (Sz. Cs. jelzői!!!), bármennyire is olyasmiket mond, amiket a magyarok is szeretnek hallani, mégis „csak egy román” marad, egyszer eljön a pillanat, amikor „kibújik a szög a zsákból”. Egyetlen tévedés elég, hogy minden összeomoljon, és az, aki semmi egyébre nem vágyik, mint saját összeesküvéselmélete megerősítésére, nyugodtan leírhatja: „Feltörekvő erdélyi szellemiség ide vagy oda, úgy tűnik az érzékenység Trianonnal kapcsolatban még jó ideig uralni fogja az itt élők mentalitását, vannak, akik minden nap mézes szavakat csepegtetnek a torkunkba nekünk székelyeknek, magyaroknak és ezt le is nyeljük, de vajon elgondolkodunk-e mi, akiket annyiszor átvertek, kiraboltak, megaláztak, jogfosztottá tettek azon, hogy az ilyen és ehhez hasonló ténykedések is részei lehetnek azon ördögien kiagyalt tervnek, amellyel immár lassan egy évszázada terelnek a sorvadás és a pusztulás irányába!” (Minden vessző és vesszőhiány a szerző tulajdona).
De miért mondom, hogy „nyugodtan”, amikor Sz. Cs. zaklatottnak tűnik? Szilágyi N. Sándornak van egy zseniális cikke, a Megérjük a pénzünket… Először a Korunk 1992. februári számában jelent meg, később a Mi-egy-más című kötetben (Kalota, Kvár 2oo3). Ebben a szerző azt fejtegeti, milyen lelkesen igyekeznek boldogtalanok lenni az erdélyi magyarok, és még egy „megbuherált” olvasói levelet is idéz állítása bizonyítására: „Az történt, hogy Inczefi Géza, aki november 3-án részt vett az érmindszenti Ady-ünnepségen, egy olyan gesztusnak volt tanúja, amelyet ő, mint amolyan naiv ember, jóhiszeműen valami szép dolognak értelmezett, s ezt meg is írta.” A szerkesztő nem hagyhatta ennyiben a dolgot, és kiegészítette a következőképpen: „Nem a rosszindulat íratja velem ezt a véleményt, de feltételezhető, hogy a rendőrök mindent megtettek annak érdekében, hogy a nem kívánt, de eltűrt ünneplőktől minél hamarabb megszabaduljanak, azok minél könnyebben szétszéledjenek. De mivel minden éremnek két oldala van, így a szeretetreméltóság hiánya is mindkét félnek kedvezett. Mert érzéseket másra ráerőszakolni nem lehet, de ha azt civilizáltan nyilvánítják ki, akkor valóban, így is lehet.”
Gyönyörű! Így már ismét leeshet a boldogság köve a szívünkről, és békésen beleszunnyadhatunk a boldogtalanságba. Már majdnem kétségbe kellett esni azon, hogy ez a Gherman mennyire jó ember, holott román, amikor végre, mérhetetlen megkönnyebbülésünkre, mégis kimutatta a foga rettenetes fehérét!
Ugyancsak arra a megosztó-oldalra, melynek virtuális vizéből manapság iszunk, valaki kitette azt a felvételt, amely Lucian Boia első világháborús könyvének bemutatóján készült. Itt egy magát történelemtanárként meghatározó illető bannerrel tiltakozott a kötet állításai ellen. Boia, mint mindig, most is a román közgondolkodásban élő mítoszokat bontja le, ezúttal éppen Trianon és az egyesülés kapcsán. Hosszú ideje olvasom a köteteit: értelmesek, tárgyszerűek, elfogulatlanok, és én örülök nekik. Igaz, én akkor is örülök, ha a magyar mítoszokat bontja le valaki, azokat, melyek kártékonyságára nézve Sz. Cs. írása akkor is meggyőző érv lenne, ha jómagam réges-rég nem győződtem volna meg róla.
Ne lankadjon, kedves Sz. Cs. úr! Boia ma még szeretetre méltó, de ő is román, hát jó lesz résen lenni! És mennyi rés van, mely mind egy szálig önre vár!