„Trei culori cunosc pe lume, / amintind de-un brav popor.” Minden áldott reggel ezt énekeltük, vigyázzban állva, unván, mint a cigány az anyja piros csizmáját, sőt, forradalmárnak képzelvén magunkat, hogy nemcsak unni merészeljük, hanem esetenként meg is mutatjuk az unalmunkat. Emlékszem, egyszer kánont kezdeményeztem: mindig megismételtem a második sor végét a többiek után. „Popor”, „fător”, énekeltem a „triumfător”-ból. Az osztálytársaim röhögtek, szegény angoltanárnő hadakozott velünk. Istenem, beh nagy bátorságaim valának.

1990-ben érettségiztem, és az utolsó év teléig minden napot ezzel kezdtünk. Lehetett háborogni, annál többet azonban nem sokat tehetett senki. „Ezeknek még himnuszuk sincsen”, lehetett mondani, mondták is mindenféle sarkokon és ebédeken, aki akarta, szorgalmasan felsorolhatta, hány himnusza is volt Romániának, mióta ő él (én még csak kettőnél tartok), és büszkén elmondhatta, hogy a magyar himnusz mindig ugyanaz; eszembe jut egy hermeneutikai társalgás arról, vajon a mi himnuszunk inkább zsoltár-e vagy inkább ima; ettől függetlenül minden reggel vigyázzba kellett vágnod magad a lehetetlen zakódban és nadrágodban, és első órán el kellett énekelned: „Trei culori cunosc pe lume”. Senki nem vonta ki magát ebből, legfeljebb úgy emlékszik. Öregszik az ember.

Olvasom, hogy harmincöt PSD-s szenátor kezdeményezett egy törvényt, mely szerint az elemiben minden reggel kötelező lenne elénekelni a himnusz rövidített változatát. Ez nemcsak azért marhaság, amit az Active Watch román civil szervezet indoklásában olvashatunk, hogy ti. elértéktelenedik egy ünnepélyesnek szánt pillanat, hanem azért is, mert olyan egyenséghez vezetne, amelytől csaknem huszonöt éve próbálunk menekülni. Nemsokára vissza lehetne hozni azokat a remek karszámokat (jaj, hányszor meggyengült szegény karomon!), lehetne vadászni a hosszú hajú fiúkra, jól ki lehetne verni a biztosítékot, ha egy lány miniben jön az iskolába, s a mélymagyar televény újabb bizonyítékot szerezne arra, hogy egy olyan országban él, ahol csak szenvedni bírhat.

A nacionalizmus mindig annyira ostoba és annyira mulatságos, bár mint minden mulatságos dolog, egy idő után fárasztóvá válik. És miközben azon igyekszik, hogy a tartásos, a hősies és a kemény szerepében tűnjön fel, voltaképpen puha, mint a macsó, aki azzal szerez pontokat magának, hogy veri a feleségét. „Nagy-Romániában” élni, és attól félni, hogy ha nem énekelnek himnuszt, valami elvész ebből az országból – mi más ez, ha nem nevetséges gyávaság?! Nagyjából olyan, mint a magyarok részéről folyton a bátorságot emlegetni, és szüntelenül a vereségekről áradozni. Azt hiszem, ha fel lehetne venni a történelmet, a karlendítősök egész álló nap a Mohács2 vagy a Trianon3 előtt üldögélnének szilvapálinkát lendítgetve.

Valamikor egyetemista koromban néhány vadtehén ismét be akarta volna vezettetni, hogy az ember jelentse be a rendőrségen, ha külföldi vendégei érkeznek – ők bizonyára elvihették volna Erdélyt vagy a román himnusz teljes, kritikai kiadásban megjelent változatát. Hiába, a nacionalizmus Napja soha nem megy le, csak bámul a világba, bambán, de bátran.