Magyarország életkori összetétele, mint Európa legtöbb államáé, rendkívül rossz. Lényegében kevés a fiatal, sok az öreg, és a helyzet fokozódik. Ez évezredeken át fordítva volt, s nem vagyunk hozzászokva. A fejlődés (vagy minek nevezzük) egyre hosszabb átlagéletkort biztosít, a fiatalok meg nem akarnak gyereket vállalni. Így eljutunk oda (2050 körüli időpontra jósolják), hogy egy aktív dolgozó két inaktív polgárt fog eltartani.

Éppen ennek megelőzésére a fejlett gondolkodású államok megpróbálnak előbb lépni valamit, mielőtt rájuk omlik a rendszer. Például sok országban okosan bevezették, hogy munkás élete során a dolgozó magánszámlára gyűjti kötelezően a megtakarítását a nyugdíjas évekre, s az állam csak azokról gondoskodik, akik szociálisan rászorulnak. Nálunk is volt ilyen kezdeményezés, de aztán túl nagy összeg gyűlt össze ezekben a nyugdíj-alapokban, és ez beindította a politikusok fantáziáját. Így maradt a régi (felosztó-kirovó) rendszer. Amit az aktív dolgozók befizetnek, az osztható el a nyugdíjasok között. Egyértelműen kiszámítható, hogy az idő múlásával mindig csak rosszabb lesz a helyzet, már a nyugdíjasok szempontjából, közel a madáchi jégkorszak, amelyben sok az eszkimó és kevés a fóka.

A fejlett országokban folyamatosan emelik a nyugdíj-korhatárt, sőt vannak olyan megoldások, hogy aki akar és bír, az addig marad aktív a munkaerőpiacon, ameddig jólesik, és nem küldik idő előtt a tétlenségbe. Más európai országok úgy maradnak létszámnál, hogy bevándorlókat engednek be. Hozzánk nemigen akarnak jönni, a Kárpát-medence elcsatolt területeiről folyamatos a kivándorlás, de nem Magyarország az elsődleges cél. Bónusz: állítólag a szülőképes korban lévő magyar lakosság hét-nyolc százaléka tartósan külföldön él, s nem tervezi a hazajövetelt.

Azt nem mondhatjuk, hogy a magyarországi politikusok nem foglalkoznak a kérdéssel. Egyre újabb és újabb tervezetek röppennek fel a reform irányairól. Hogy például jutalmazná a nyugdíj a gyermekvállalást, illetve azok felnevelését. (Vagy büntetné azokat, akik nem gondoskodtak az utánpótlásról.) Mert mégsem járja, hogy az átlagfizetést figyelembe véve, egyik ember az egészet magára költi, a másik pedig ebből gyermekeket nevel fel, akik gondoskodnak majdan a teljes generáció nyugdíjának megtermeléséről. Egyik gyűjtöget, termel, a másik eltapsolja! Hol itt az igazság?! Ebből a tarthatatlannak ítélt helyzetből indul a politika ötletelése, amely kozmetikázza a meglévő igazságtalanságot.

Azért van egy kis előítéletes (hogy ne nevezzem nevén: rasszista) stichje a tervezetnek, miszerint a nyugdíjas juttatások megállapításánál nem csak a felnevelt gyermekek számát, hanem azok iskolai végzettségét is figyelembe vennék. Érthető? Egy egyetemet végzett gyermek munkaerő-piaci státusa és értéke, bizony, a sokszorosa egy tanulatlan munkanélküliének. És kinek lesz egyetemet végzett a gyereke? És kié munkanélküli? Tegyük mellé az oktatásügy utóbbi módosulásait és a szociálpolitikáról szóló törvényeket, rendelkezéseket. Látjuk a szép új világot? Építik, tervezik nekünk.

Akkor már egészségesebb lenne visszatérni a hagyományokhoz: öregkorában mindenkit tartsanak el a gyerekei. Aki nem gondoskodott idejekorán magáról (vagyongyűjtéssel vagy gyermekek felnevelésével), az úgy járt.