A kormányközelinek tekinthető Heti Válasz megszellőztette, hogy várhatóan magas állami kitüntetésben fog részesülni az egyetlen magyar Nobel-díjas író. A beharangozás a következő címmel futott végig a magyar sajtón: Hörgés széljobbról, csend balról. Hangosan hörgök. Ezek szerint szélsőjobboldali vagyok.

Ritka, illetve nem is ritka a Nobel-díj történetében, hogy az odaítélő svéd akadémia politika által elnyomott vagy üldözött alkotónak adja a díjat, ezzel is valami liberál-judeo malomra hajtva az érdeklődés áramlásait. És szívesen adja az elismerést a holokauszt-téma feldolgozóinak, ahogy az Oscar-díj is ugyanennek a témának a preferálását általában jutalmazza. Nem állítjuk ezzel azt, hogy Kertész Imre a díj elnyerésének idején a politika által egyáltalán ismert író lett volna, nemhogy üldözött. Utána azért változott a helyzet.

Kertész Imre, vagy ahogy a jobboldali sajtóban becézték eddig: Imre Kertész irodalmi munkássága és annak világsikere erősen kihívta az igaz magyar hazafiak rosszallását. A szerző többször hangot adott annak a véleményének, hogy nehéz egy olyan országot hazának tekinteni, amely rendvédelmi és államigazgatási szerveinek közreműködésével egy másik ország megsemmisítő táborába bevagonírozva erőszakkal elviteti az állampolgárát. És azután, szintén Kertész Imre, megírta, hogy félelemmel tölti el a kopasz, sötét egyenruhás, bakancsos ifjak vonulgatása Magyarország településein szabályos alakzatban.

Ezek az írásban megfogalmazott szélsőséges vélemények sosem fértek bele az igaz magyar hazafiságról kialakított képbe, sőt valamiféle árulkodásnak, az ország jó híre rombolásának tekinthetők. Amennyiben külföldi újságokban megjelennek ezek az egyszemélyes életérzéseket kinagyító, torzító, szubjektív vélekedések, úgy már az idegenszívűség, sőt a hazaárulás vétségét érezhetjük elkövetve, megbántva ezzel mindazokat, akik minden körülmények között a magyarságukat meg országunk jó hírét tekintik a legfontosabbnak.

Ezeregyszáz év honfoglalással a hátunk mögött és a kétharmad birtokában, a szellemi holdudvar iránymutatása szerint, leginkább a Horthy korszak homályának újrafényezésében munkálkodva, minimum nem kedveljük azokat, akik a nemzeti egyetértést bomlasztják. Nem azért csinálunk mi történeti hivatalt, Szabadság téri emlékművet, olvasunk illiberális sajtótermékeket, nyitunk kelet felé, átkozzuk el Brüsszelt, vívjuk a szabadságharcot, alakítjuk át a választási szabályokat, adunk állampolgárságot a határon túliaknak, hogy mindenáron összevesszünk a világ vezető katonai szövetségével és az európai népek többségét egyesítő unióval. Hanem a sajátosan magyar virtus, vitézség és fátum megjelenítéseként ezt kell képviselnünk a világ színpadán. A haza nem lehet ellenzékben. És aki ezzel szembemegy, az idegen érdekek kiszolgálója.

Erősnek és határozottnak éreztük magunkat mindeddig. És hangosan hörögtek azok, odaát, hogy jaj, a sajtószabadság, jaj, az alkotmány, jaj, a zsidózás, jaj, a történelemhamisítás, jaj, a Kertész nevű íróknak el kell menniük Magyarországról! (Ugyanis egy Kertész Ákos nevű, hasonló származású író, megijedve az általa érzékelt hazai szellemi légkörtől, kitántorgott Kanadába.) Mi meg kitartottunk a magunk igazánál minden presszió ellenében. Ha nem hívnak meg Washingtonba, és nem állnak szóba velünk, akkor mi van?! Nácinak neveznek, meg diktatúrának, fasizmusnak a rendszerünket? Lelkük rajta! Mi, magyarok, akár az egész világgal szembe megyünk, ha az igazságunkról, a szabadságunkról, a virtusunkról van szó.

Nem illesztenénk bele ezt a kitüntetős eseményt a liberalizmus és a konzervatív világnézetek világméretű harcába, de el tudjuk képzelni, mekkora politikai, gazdasági nyomást kellett elszenvedniük választott vezetőinknek, míg erre a döntésre jutottak.

Most, úgy látszik, mintha meghátráltunk volna.