Demény Péter: Nobel, a vitatott
Különös lélek az ember. Mondhatni, állat.
Tegnap jókat szórakoztunk azon, vajon „Modigliani”-nak vagy „Mondrian”-nak hívják-e azt az írót, aki megkapta idén a Nobelt, nyilván azt próbálván jelezni ezzel, hogy mennyire nem ismerjük. Magyarok-románok egyaránt büszkén tehetjük, hiszen minket mindenki ismer. Mindenki a világon. Azt már nem is mondom, hány vigyázó szemű embertársunk számolja meg évről évre, ki a zsidó származású a Nobel-díjasok között. Éppen az éjjel láttam egy sorozatgyilkost, aki az EU ellen, a nemzeti értékek védelmében lőtte le a kismamákat. A fontos mindig az, hogy tudd, mit akarsz.
Modianóhoz visszatérve, a fordítója a legkiválóbb francia írónak tartja. Ez nem meglepő, hiszen miből élne a fordító, ha nem a szenvedélyéből? Most egy ideig másból is fog talán.
Egy másik rekesze a világnak azon búsong, miért nem Philip Roth kapta az elismerést. Miért nem Kundera, Eco, s hogy a mi tájainkhoz közeledjek, miért nem Nádas vagy Cărtărescu.
És ezért kezdtem úgy ezt a jegyzetet, ahogy kezdtem. Ülünk a kis kontextusunkban (éppen Kundera nevezte így azt a látásmódot, mely csak azt veszi észre, ami körülötte történik), és azt képzeljük, tudjuk, mennyire jelentéktelen Modiano. Hol van ő, a négy magyarra fordított kötetével a megszámlálhatatlan Ecótól vagy Rothtól?!
Hüledezünk, és közben félretesszük mindazt, amit valójában tudunk. Úgy legyintgetünk, mintha nem tudnánk, mennyire koncepciótlan ma a magyar fordításirodalom kilencven százaléka. A kiadók nem azért fordíttatnak le valamit, mert remekmű, hanem azért, mert arra még ebben a válságba szakadt világban is lehet pénzt szerezni. Kultúrák közöttiség, nemzetek közötti nyalóka, Európai Unió, ilyen-olyan csereprogram. Nem beszélve arról, hogy a kiadó is azt látja, amit az eladási listák eléje hoznak. Cărtărescut könnyű szeretni.
A Svéd Akadémia indoklása, miszerint Modiano az emlékezés művészetéért kapta a Nobelt, „mellyel a legkevésbé megragadható emberi sorsokat idézi fel”, nem hangzik túl jól, hiszen azt a látszatot kelti, mintha egy életművet erkölcsi maximákba lehetne foglalni, de gondolhatnánk arra, mennyire nehéz elmagyarázni bárki íróról, hogy jó, annak, aki még nem ismeri. Én az olyan érvekre szavaznék, hogy „olyan, mint egy sült gesztenye a szerelemben”, de bizottságok ritkán fogalmaznak így, és ha így fogalmaznának, akkor azt ironizálnánk.
Ültem már néhány kuratóriumban, láttam, milyen ízlések és személyeskedések vezérelnek sokakat, de azt is láttam, hány okos támad, mikor a döntés nyilvánosságra kerül, s ennek a tapasztalatnak a birtokában nyugodt lélekkel állítom: jó döntés nincsen, csak bölcs hozzászólók. Nekik meg mindegy, mert egy másik döntést ugyanolyan bölcsen megbírálnának.