Értesítve vagyok hírlapilag és egyéb számomra elérhető fokokon, hogy hazánk előállat-kivetele az utóbbi hónapokban csökkent, sőt több barátinak tekintett szövetséges EU-országba nem vihet ki állatot a derék farmer (azelőtt azt mondták neki állattenyésztésztő, kollektív gazdaságban naponta gazdagodó, boldog tekintetű, kerekedő képű paraszt, még azelőtt juhtartó gazda, csobán, költői átiratban vadakat terelő juhász), mert a hazának nevezett juhkarám 23 megyéjében a kéknyelvűség utolérte a háziasított állati faunát. Ugyanez fokozottan érvényes az iszlám béketűrő országokra.

A kéknyelvűség, magyarázták nekem ráérő tehénművelők, olyan kór, amelynek során a nyelv elkékül. Olyféle nyavalyája ez a négylábúnak, amitől elkékül a húsfogyasztó is, akarata ellenére kékvérűvé válik, és elkezdi követelni nemlétező grófi és hercegi címét, címerét. A megyékben pedig ennek nyomán már elharapódzott a helyi báróság, főleg a párt- és magasrangú köztisztviselők és adótrükközők haveri körében.

A szarvasmarhailag determinált betegek ennek ellenére sem tudnak megszólalni, bajukat el nem panaszolhatják a derék veterináriusnak. A veterin nagy hátránya abból fakad, hogy betegei panaszát legfeljebb a bégetésből értheti meg, míg egyéb fizikai jelekből kell felállítania a lehetőleg pontos látleletet.

Komolyabbra fordítva: a bluetongue –külföldiül a betegség neve – főként a juhok szúnyogok által terjesztett vírusos betegsége. A betegség Afrikában őshonos. Természetes körülmények között az északi 50-ik és a déli 35-ik szélességi körök közötti legelőkön és karámokban fordul elő. Európa északibb régióiba – így hazánkba is – behurcolással (fertőzött kérődzőkkel vagy fertőzött szúnyogokkal) kerülhet be.

Na most már az országnak vannak határai, melyeket a szúnyogok nem tartanak tiszteletben, ki- és bejárkálnak rajta, könnyedén átröpülik a Dunát és a többi természetes akadályt, nem is szólva az Alföld fölöttébb kényelmes síkságáról, ahonnan beáramolhat mindenféle külföldi, idegeny állat, eszme és szurkoló.

Nem csoda hát, ha a kéknyelvűség mellett megjelent, felütötte fejét, sőt egyre több hazai magyar civilszervezet, közösség és egyén is megkapta a kétnyelvűséget. Azt a betegséget, amelynek például egyik tünete egy mozgalomban adta leginkább tanújelét, amely úgy szól Poftiţi–Tessék vagy Köszönöm–Mulţumesc és amely itt-ott már a boltokban, üzletekben és közönségszolgálattal elfoglalt erdélyi hivatalokban is elterjedt.

A kór első tünete az, hogy a kiszolgálókon, hivatalnokokon mosoly terül szét, úgy értem, az arcuk válik derűssé, a szokott komor és elutasító, sőt kötelező bürokratikus álarc helyett előzékenység mutatkozik rajtuk, amikor meghallják, hogy az ügyfél/vásárló magyarul szólal meg a hivatalban és a kereskedelem egységes nemzeti boltjaiban. A kór súlyosabb fázisaiban – ekkor már a járványügyi szakemberek talpig védőburokba öltözve, az ebola elleni védekezésből tanulva, közelítenek a járvánnyal fertőzötthöz – a beteg már-már magánkívül udvarias, két nyelven társalog, szolgál, érdeklődik, megfeledkezik a kötelező elutasításról, sőt szolgálatkész lesz, hivatali titkokat fed fel, például megmondja, melyik pénztárnál lehet sor nélkül sorbaállni.

Kezelése egyszerű, az ilyen alkalmazottat az Új Jobboldal által létesített sürgősségi fertőzőkórházba kell küldeni kényszerkezelésre. Ezt azonban – sajnos – az Európai Unió hazánkban is előnyt élvező és kötelező rendszabályai, valamint az emberiesség ósdi követelményei tiltják. Sőt az összeurópaiak egyenesen rosszallóan csóválják a fejüket. Azt sem javallják, hogy kétnyelvűséggel fertezetteket karanténba zárják, mert az a személyes szabadság felrúgásával lenne egyenlő.

Igaz ennél többet az egyesült európai szabálykényszerítők nem érhetnek el. Tehetetlenek. Ezzel szemben azt javasolják a sokat szenvedett, elnökválasztás előtt kérődző országnak, hogy a kétnyelvűség helyett a kéknyelvűséget kezelje.