Az én időmben az egyetemi oktatók, altatóorvosok, a diplomás nők státusukhoz illő embert tüntettek ki érzelmeikkel. Volt tartás, osztály- és rétegöntudat. Az emberek felnéztek az orvosra.
A vonatot jobb, ha elfelejted, hiszen nincsenek járatok, nincsenek összeköttetések se kelet-nyugat, se észak-déli, de leginkább székely-székely irányba. Átszállás, késés, kényelmetlenség, bizonytalanság.
Ha egy gyerek segít az anyukájának főzni, krumplit hámozni, a kertben gyomlálni, asztalt teríteni, kenyeret, borvizet hozni, elkísérni testvéreit az oviba vagy lemosni a papa kocsiját – az rabszolgamunka?
Ha lemond a polgármester, el lehet húzni-halogatni az új választások idejét, a polgármesteri szék betöltését. Parasztpártiak nemzeti liberálisok, mások, a kisebb román kormányzatok is bővel éltek vele.
Tisztában vagyok vele, hogy aki ezt az ötletet felvette a választások előestéjén, jót akart. Vagyis hogy a helyi adók maradjanak nagyobbrészt a befizetőknél. Ez minden centralizált államban probléma.
Eredmény: a beteg gyerek szülei nyilatkozatra kényszerültek, kiderült, hogy nincs iskolapszichológus talán az egész városban/megyében, a tantestület tehetetlenül áll a betörhetetlen tanuló jelensége előtt.
Terebélyesednek a költségek, fogyatkoznak a támogatások, az erre fordítható összegek, az idős emberek mind nehezebben találnak megfelelő segítőkre. Rettegnek attól, hogy elhagyják megszokott környezetüket.
Ha valami ostobaság történik, ha valami nem tetsző játszódik le az autonómiatörekvések, szempontjából, ha valami sikertelen és kudarcos, akkor vigasztaljuk magunkat azzal, hogy az már nem is Székelyföld?
Brüsszel egy városnyi irgáni és szudmáli menekültet fog betelepíteni, addigra a birtokon már minden elkészül, kényelmes szálláshelyek lesznek kiépítve, és az egész társaságot M.L. fogja befogadni, ellátni.
Az ünnepek sora tehát szaporítható, csak elhatározás kérdése. Meg kell nézni, mely hónapoban van csak gürc és görcs, unalom és látástól-vakulásig robot, oda kell pottyantani egyet, az a termelőt felvidítja.
Az efféle alkalmak kiválóan alkalmasak a közös Erdély-tudat eltemetésére, agyöblítésre, a gyűlölet keltésére, bár a mostani ökölrázó emlékezés résztvevői inkább a magyarutálat tovább éltetésben érdekeltek.
Felmerül az etikai kérdés, amit már a közmondásokat gyártó egyszerű nép is feltett magának, amikor idősebb avar rokonaitól lovat kapott ajándékba: szabad-e ajándék lónak (paszulynak) a fogát nézni?
Az utánpótlás viszont vidékről történik, mert a jelek szerint Kolozsvár magyarsága már nem tud kitermelni olyan számbelileg is hatékony magyar értelmiséget, amely a hely kultúráját továbbvinné.
Újságíró ennél többet nem tehet. Akkor sem, ha nem hivatásos, csupán alkalmi, nyugdíjas, valamiféle íráskészséggel és közléskényszerrel megvert egyén, akinek véleményét a redakció vállalhatónak találja.
A hajvágás végeztével megköszönöm szolgálatait, megnézem magam a tükörben, pontosan úgy mint a koronás fők, mint az európai demokrácia vezetői, akik ki- s belépnek az Unióba, egy lényegtelen különbséggel.
Legegyszerűbbnek az látszik, jegyezzük meg némi cinizmussal, ha ezeket az értékeket már most lefényképezik, filmezik, lerajzolják, és az egészet kötetekben kiadják, az internetre felteszik.
Mire is jó egy ilyen címerező tábor, ahol nem családok címereit kell megfesteni, hanem mezőgazdasági munkát végeztetnek erdélyi diákokkal a magyarországi mezőgazdasági birtokosok, magán- és testületi gazdák?
Majd jött a szupercsel, ami túltesz a hazai balkánpimaszságon: a parlament felsőháza rábólintott és kifizette nekik kártérítés gyanánt az ötven eurókat! Holott a szajrét nem személyes érdemeikért kapták.
Amikor belépett az ország az Unióba – több volt szocialista csatlósállammal együtt –, azt mondták, szabadon fog áramlani az információ, lebontatnak a falak, hangfogók, vattatömítések, vasfüggönyök.
A büntetés fokozására pályázatokat fog kiírni, a győztes megkapja majd a kombinát füstölgő romjainak színes digitális látványát, a várost egyetlen hatalmas játszótérré fogják átalakítani, lesznek mindenféle lecsúszdák.