Rendőrautóban halt meg idén tavasszal, a parlamenti választási kampány véghajrájában Welsz Tamás, adócsalással vádolt, a Simon-üggyel kapcsolatba hozott 41 éves vállalkozó. A magyar társadalom máig nem kapott magyarázatot, de főképp bizonyítékot a történtekre. Sem arra, hogy valóban szívroham végzett az épp tanúvallomásra készülő férfivel, sem arra, hogy tényleg adócsaló volt-e, sem arra, hogy köze volt-e a Simon Gábor MSZP-s politikus ausztriai számláján évek óta parkoló negyedmilliárd forintnyi összeghez? És természetesen a Simon-ügy is elhalt, a kampány lejárta után már egyáltalán nem volt sürgős annak kivizsgálása, tisztázása.

Az abszurd dráma a mai magyar társadalom egyik legpontosabb diagnózisát adja. Jelesen azt, hogy a mai Magyarországon bármi következmények nélkül megtörténhet, hogy fiatalon és egészségesen meg lehet halni vádlottként úgy egy rendőrautóban, hogy azzal a halállal ne kellene elszámolnia a hatalomnak, igazságszolgáltatásnak. A társadalomnak elég volt a végül is nem bizonyított (bár minden valószínűség szerint nem alaptalan) korrupciós vád, s máris mellékessé vált a jogbiztonság és az emberélet. Nem feltételezem, hogy a rendőrök végeztek volna Welsz Tamással, de azt tudom, hogy bármely tényleges jogállamban és stabil, érett demokráciában még akkor is bizonyítékok tömkelegét kellett volna a nyilvánosság elé tárnia bármely hatalomnak, ha azt nem követeli naponta hangosan a közvélemény. Mert ez a minimum, ahhoz, hogy az állampolgár biztonságban érezhesse magát, hogy ne kelljen tartania attól, hogy netalán egy rendőrautóban végzi, ha ki meri nyitni a száját.

Vagy tudja-e valaki mi történt azzal a két izsáki rendőrrel, aki kihallgatás/kényszervallatás közben 2013 áprilisában agyonvert egy motoros fűrészlopással gyanúsított „román” férfit, a szatmári Bara Józsefet? A rendőröket őrizetbe vették, majd leszerelték, az ügyészség nyomozni kezdett, az izsáki rendőrőrs parancsnokát és a kiskőrösi rendőrkapitányság vezetőjét indoklás nélkül felmentették. Jobb helyeken ilyen esetben azonnal lemondana vagy lemondatnák a rendőrfőkapitányt, de Magyarország nem az a hely. A főkapitány nem akart lemondani, a belügyminiszter pedig nem akarta lemondatni. A továbbiakban már a sajtót sem érdekelte a nyomozás eredménye, hogy milyen büntetést kapott a két rendőr, hogy valóban ellopta-e azt a bizonyos fűrészt Bara vagy csak „idegenként”, bevándorlóként szúrta környezete és a rend őreinek szemét?

A magyar társadalom pedig nem igényelte a tisztázást, mert a megvádolt csak egy állítólagos tolvaj román volt, mint ahogy Welsz is csak egy korrupt fehérgalléros bűnöző. A sajtó is, szokása szerint, megfeledkezett az esetekről, jöttek az új napi csámcsognivalók, Welsz és Bara már nem volt bréking nyúz, kutyát sem érdekelték. Ismét bebizonyosodott – minden csoda három napig tart, nem érdemes magyarázkodni, bizonyítgatni „apró-cseprő” ügyeket, ha netalán tüntetnek is, majd megunják és hazamennek, mint ahogy hazamentek a látszólag nagy ügyek (sajtószabadság, alkotmánymódosítás) tüntetéseiről is.

Így viszonyult az internetadóhoz, valamint az adóhatóság főnökének és más magas rangú állami tisztségviselőknek az amerikai kitiltásához is kezdetben a magyar kormány. Aztán nagyon meglepődött, amikor az internetadó banánhéjnak bizonyult, amelyen ha nem is hasaltak el, komolyan megcsúsztak és máig rajta csúszkálnak, nem tudva lelépni róla. A meglepetés jogos volt, hiszen ma a magyar állampolgár 55 adót fizet, úgy hogy az utóbbi négy évben negyven új adónemet vezettek be vagy adóemelést jelentettek be Orbánék, miért is gondolták volna, hogy épp az ötvenhatodik veri ki a biztosítékot?

A hatalmi gépezetet szemmel láthatóan megdöbbentette az internetadó kapcsán spontánul felszínre kerülő társadalmi ellenérzés. Annyira váratlanul és felkészületlenül érte, hogy még a kommunikációból mindeddig csillagos ötösre (tízesre) vizsgázó Fidesz-propagandagépezetnek is napokig torkán akadt a szó. Azóta is dadog. Néhány nap múlva természetesen jött a miniszterelnök és megoldotta a gondokat, elmondta, hogy ha a nép nem akarja, hát nem lesz, s különben is félreértették, mert ők csak a távközlési adót akarták kiterjeszteni, nem pedig internetadót bevezetni. Azt persze nem részletezte, hogy épp az internetre akarták kiterjeszteni.

Ez a banánhéj – a havi 700 forint magánszemélyeknek, 5000 cégeknek – tette, hogy Orbán Viktor 2010 óta tartó országlása során először meghátrálni kényszerült. Ellenzéki oldalon azonnal elkezdték az Orbán-éra végét vizionálni, s bár sok jel arra mutat, hogy tényleg beindult egy erjedés, talán a vég kezdete, én nem hiszem, hogy akár egymillió tüntető egyhamar meg tudná dönteni azt a rendszert, amelyet öt éven át maguk képére és hasonlóságára, az egész világgal szembemenve, nagy műgonddal felépítettek. Ezt bizonyította az őszi önkormányzati választás is, amelyen az egyes Fidesz-nagyágyú polgármesterek kilépése után is, teljesen ismeretlen személyekkel ugyanúgy tarolt a gépezet. (Például Debrecenben.) De ez nem is lehetett meglepetés, hasonló politikai berendezkedés mellett törvényszerűen így történik, gondoljunk csak Hugo Chávez vagy Fidel Castro esetére.

A hatalmi gépezet pillanatnyi nehéz perceit nem is annyira az internetadó vagy a napokra bejelentett mindenféle más szakszervezeti tüntetés okozza, mintsem az egyre kényelmetlenebb korrupciós botrány. Ez jelzi a bizalom megrendülését, s a kettőnek, mármint az amerikai kitiltásnak és az internetadónak, egybe kellett esnie ahhoz, hogy bekövetkezzen. A Fidesz-hatalom kommunikációjának egyik alaptétele volt a korrupciómentesség, a lakosság jó része mindeddig hihette, ha akarta, hogy pusztán a balliberális média rosszindulata az államilag irányított, központosított korrupcióról szóló híresztelés. Most azonban még a hithű, biztos szavazói tábort is megrendítette (közvélemény-kutatások szerint) az adóhatóság vezetője körüli botrány, mert közülük is sokan kételkedni kezdtek abban, hogy a világ első számú nagyhatalma tényleg bizonyítékok nélkül vetemedik egy ilyen lépésre.

Orbánék egyszerűen elszámították magukat, nem érezték meg hol van az a határ, amelyet nem lehet már büntetlenül átlépni, s megúszni némi következmény nélküli ejnye-bejnyével. Ez pedig a Norvég Alapok ügye, illetve a Putyinnal való szövetség volt. Addig húzogatták az oroszlán bajszát, míg az tényleg felháborodott. Egyelőre még nem csapott oda, csak egyet legyintett a kisegérnek. A magyar politikatörténet egyik legnagyobb stratégájának bizonyuló Orbán Viktor most úgy járt, mint a németek a világháborúban – bár nem akarta, hirtelen több frontos küzdelemben találta magát. Azt pedig eddig senki sem élte túl, legfeljebb néhány évig húzta.

Tüntetések sorozata következik a napokban Budapesten, azokon már egyre inkább a kormányra mondanak nemet, s az internetadó elleni demonstráción még az újdonság erejével ható „Orbán takarodj!” egyre gyakrabban hangzik majd fel. Ám ehhez elő kellene rángatni a cilinderből valakiket és valakit, akik helyébe, helyükbe léphetnének. Ilyen pedig nincs, mert ha valamiben világraszóló sikert aratott a Fidesz, akkor az az ellenzék lenullázása volt.

De nem csak az alternatíva hiánya ígér még hosszú boldog, és természetesen korrupciómentes éveket a nemzeti együttműködés rendszerének nevezett új magyar aranykornak, hanem a tényleges demokratikus változások iránti társadalmi igény hiánya is. Addig, míg csak akkor vonulnak az utcára az emberek, ha már végképp saját zsebüket, hasukat is érinti valamely antidemokratikus intézkedés, míg a társadalom nem várja el bármely, akár az ellenzék-ellenfél táborából is megvádolt személy ellen felhozott vádak megdönthetetlen bizonyítékokkal való alátámasztását, míg nem követeli a tisztázatlan halálesetek tisztázását, addig garnitúracserét el lehet ugyan érni, de lényegi változást nem. Kívülről előbb-utóbb, szankciókkal meg egyebekkel, meg lehet buktatni egy kis ország önmaga nagyságától megrészegült kormányzatát, tényleges demokráciát teremteni azonban nem lehet. Az csak belső igényből születhet, s amint a jelzett ügyek is mutatják, még nem tart itt Magyarország.