Legendás humorérzékünket és magyaros iróniánkat félretéve most megnézzük a dolog komolyabbik oldalát. Az USA-ból elnöki rendelettel kitiltott magyarok ügye hetek óta a humoristák, mémgyártók és vicceskedők kedvenc terepe. Fokozhatatlanul humoros például, ahogy a magyar adóhivatal alávaló módon megrágalmazott elnöke elégtételt venni indul az amerikai nagykövetségre, és az elébe toppanó ideiglenes ügyvivővel (Goodfriend) nyelvtudás hiányában nem tud szót váltani. Pedig a teljes Hírtévét is vitte magával nagy sértettségében, hogy ország-világ meglássa.

Weöres Sándor Kétfejű fenevad című színdarabjából tudunk még konvergens példát keresni a diplomáciai etikett fortélyairól, amelyben a tanácskozó török vezérek, agák és pasák a tanácskozás hivatalos részében ’mámorító nézésű bűbájosomnak’ meg ’bül-bül-szavú madaramnak’ szólítják egymást, s a szünetekben kedélyesen ’kötnivaló disznóhólagnak’ és ’hájfejű bihalnak’ meg ’ocsondok véreshurkának’.

Tanultunk sok mindent az ügyben tájékozódva. Elsősorban azt, hogy a világcsendőr szerepét oly rosszul játszó Amerika inkább körülnézhetne a saját háza táján (Guantánamótól a négerek egyenjogúságáig), mielőtt minket leckéztet. Meg egyáltalán, mi az, hogy egy fecnin leveleznek a magyar kormánnyal, amelyen se pecsét, se aláírás, se fejléc. És haragos magyar publicisták meg szóvivők idézik a török időket, nem a bül-bül-szavú madaras készletből válogatva.

A velünk született bizalmatlanság és az ezt megerősítő élettapasztalat azt súgja nekünk, hogy az ügyben mindenki hazudik. Azt eddig is tudtuk, hogy a diplomácia meg a titkos tárgyalások, az egy dolog, és egy teljesen másik az, amit ebből a nyilvánosság tudomására hoznak. Sejtünk, tudunk, és egyre ritkábban csodálkozunk. Angela Merkel lehallgatása idején sem álmélkodtunk különösebben, csak tudomásul vettük, hogy ebben a digitális világban megváltozott a titok fogalma, a szó értelmezési tartománya.

Az amerikai diplomácia haragszik a jelenlegi magyar politikára, vélhetően az irányvonalat kritizálja, amellyel hirtelen orosz és azerbajdzsáni barátaink támadtak, gyengítjük az Oroszország ellen felsorakozó koalíciót, és ezért különféle módokon nyomást gyakorol a döntéshozókra, más szóval a közhatalom gyakorlóira.

Hogy mit tudhatnak róluk? Mindent.

Mi csak a jéghegyeket látjuk, amelyek – tudjuk – kilenctized részben rejtőzködő életmódot folytatnak, s a politikusok erőfeszítéseit, hogy kis hazánk törékeny hajóját elkormányozzák közöttük, a hídon a rátermett kapitánnyal, mert épp forr a világ bús tengere.

Ami igazán megdöbbentő, az a hazai találgatások végtelen száma és nagyságrendje, hogy mivel is tartják a markukban az amerikaiak kétharmados vezetőinket. Annyira zavarodott és rossz válaszokat ad a kihívásra a választott elit, hogy minden elképzelhető. Milliárdokról van szó. Amelyek származhatnak az elsíbolt nyugdíjvagyonból, a baltás gyilkos kiadatásából származó hálapénzből, a Gripenek beszerzéséből, Paks második üteméből, és úgy általában mindenből, ami jelen vagy jövő időben eladható az országból. Ez félelmetes, és mély aggodalommal tölt el bennünket.