A kérdéseimmel András bátyóhoz fordulok olykor, mert (majdnem) mindenre van válasza. A gengszterváltás 25 éves évfordulója előtti napokban így foglalta össze a lényeget: „Ne gondold, hogy a nagyhatalmak vezetői emberbaráti cselekedetekkel mulatják az időt. Ha valamelyiküknek eszébe jut fölszabadítani egy területet, azt nem az ott lakók kedvéért teszi, hanem azért, hogy az addigi megszállót elzavarja onnan és ő szedje le a tejfölt. 1945-ben a Vörös Hadsereg elkergette innen a németeket, néhány évtizedig Moszkva és Lenin szelleme diktált a Lajtától keletre. 1990 után visszavonultak régi védvonalaik mögé, nyugatról pedig új kullancsok és bögölyök telepedtek ránk.”

1965-ben egy rafinált zsarnok vette át a hatalmat Romániában, a naiv tömegek reménnyel fogadták: „Igaz, hogy kommunista, de legalább fiatal” – mondogatták akkoriban, Ceau elvtársat jellemezve, de Géza bácsi, aki még Ferenc Jóska idején látta meg a napvilágot, csak legyintett: „A fiatalság nem előny, hanem hátrány: hosszabb ideig ül majd a nyakunkon.” Neki lett igaza.

A dolgozó tömegek a csalódás után a reménnyel maradnak, s ha az is elfogy, akkor a humor tartja életben a lelkeket. Állítólag egy Lenin-szobor talapzatára sikerült kiírni a következőket: „Ne mosolyogj Iljics, nem tart ez örökké, / százötven év alatt sem lettünk törökké!”

Hótt ziher, hogy a magyart nem lehet eltörökösíteni, sem eloroszosítani, de az angollal más a helyzet. Olyan könnyedén hozzák össze a magyar és angol szavakat, amire eddig nem volt példa. Amíg a német nyelv (és konyha) befolyása alatt főzött a magyar ember, addig átírogatta a német szavakat, lásd pl. grenadírmars és gríz, holott ezeknek szép magyar nevök is van: gránátos kocka illetve zsemlekása (a pirított gríz pedig hajdúkása). Az új idők új kifejezései még keresik a helyüket, a ’szalonnachips’ még fele-magyar-fele-angol, a ’bacon’ békön-ként próbál befészkelődni, a franciából áttántorgott fritőz, konfitálás meg szuvidálás már leülepedett.

Szavam ne feledjem, a magyar gasztroforradalomról készültem írni, de két tenyérnyi képernyőn legfennebb az üdvözlésre jut hely: Éljen a forradalom!

Ennek a forradalomnak nincs köze sem a szavazófülkékhez, sem a felcsúti disznóhizlaldához. A szakma szerelmesei – Molnár B. Tamás és felesége, Bittera Dóra – hirdették meg, akik úgy gondolták: itt az ideje megreformálni a magyar konyhát, át kell(ene) lépni a zsírban pergelt paprikás hagyma nyomasztó uralmán – könnyebb étrend kell(ene) a magyarnak. Ám ez nem olyan egyszerű. Ugyanis a magyar gyomor piszkosul konzervatív: azt szereti, amit megszokott. Tessék csak végignézni Laci bácsi főzőcske-műsorát vagy az Ízőrzők sorozat filmjeit, hányszor fordul elő bennük a ’szalonnazsírban pirított hagyma, krumpli és tészta’ bendőtágító triumvirátusa: „egy kis jó hazai” dödölle (gánca), öhöm (slambuc) vagy tócsni (lapcsánka). Ezt adta nekünk a Monarchia, szeretettel ápoljuk ősi hagyományainkat. Ha az istenadta nép a földből nem barabolyt (kolompér, burgonya, krumpli, pityóka) ásott volna ki, hanem marinírozott szarvascombot, akkor valószínűleg az lenne a mindennapi eledele.

Az erdélyi magyar ember is imádja a ’hagyományosan’ fűszerezett húsokat, ám a menüt nem a gyomra–mája–hasnyálmirigye állapota szerint állítja össze, hanem az evés öröméért, mert a magyar fohász szerint: „csak az a miénk, amit megeszünk és megiszunk”. (Fohász, amely az önámítás magas csúcsait ostromolja.)

E szemlélet közvetlen következménye az a látvány, amely péntek délelőtt fogadja a környék lakóit. Akkor érkezik ugyanis Gyergyóból X. mészáros haszonjárműve, s mikor beáll a Novi 7 piacra, azonnal sor verődik össze a pult előtt. A vásárlói réteg a nyugdíjas korosztály, amely ugyanilyen felállásban vonul a háziorvoshoz és a gyógyszertárba, emésztőbogyókért. Vajon a sonkát, szalonnát, tepertőt, májast, füstölt csülköt, disznófősajtot azért (v)eszik, mert székely/magyar a mészáros (esetleg a disznó)?

Itt is elkelne valamennyicske forradalom… Mely forradalom roppant lassan halad előre – az említett konzervatív görcsök miatt.

Ráadásul A gasztroforradalom felfalja saját gyermekeit – írja Bede Márton (444.hu, 2013. jún. 16.) –, ez nem az említett (szakértő!) házaspárnak köszönhető, hanem a dömpingnek, amit a tévé és az internet gerjesztett.

Magyarországon állítólag kétezer gasztroblogger működik. E tény önmagában még nem lenne káros, ha a ’tartalom-előállítók’ az önképzésre is gondot fordítanának. Akkor talán a fehérrépát (Brassica rapa ssp. rapa) nem kevernék össze a petrezselyemmel (Petroselinum sp.) vagy a pasztinákkal (Pastinaca sativa). Nem a latin nevek, hanem a növény ismeretén van a hangsúly, ugyanis ha a petrezselyemhez hasonló, vadon termő ’mérges ádáz’-t (Aethusa cynapium) teszi a levesébe a túlbuzgó gasztromániás, annak súlyos következményei lehetnek.

A pannon lelkületben gyökerezik a gasztroforradalom másik vadhajtása: a politikusok (és/vagy feleségek) is nekiálltak szakácskönyvet írni, holott amit ők főznek ki, az ehetetlen.

A forradalmak átka, hogy amatőrök és buzgómócsingok gyurakodnak az első sorokba, s elnyomják a szakemberek szavát…