Ha nem is ünnepélyes, de mindenképpen ünnepi évzáró, személyes hangú publicisztikát kért tőlem a rovatvezető a hét elején. Azóta töröm a fejem, miről is lehetne írni bizakodóan 2014 végén. Semmi sem jutott eszembe, mert 2014 nem az az esztendő volt, amely sok reményt adna egy szebb és jobb folytatásra. Bármerre nézek csak az önzést, a befelé fordulást látom, azt, hogy szemünk előtt hal ki a szolidaritás társadalmunkból, hogy szép lassan képtelenek vagyunk érző emberként reagálni a legmegrendítőbb emberi drámákra is. Tombol a jóléti sovinizmus a civilizált Európában, olyan mélyre süllyedtünk, hogy sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy kikecmeregjünk ebből a gödörből.

Soha nem kényszerült ennyi ember elhagyni otthonát. A menekültek világnapján kiadott ENSZ adatok szerint már 2013 rekordot döntött ilyen téren, hiszen 1945 óta még soha ennyi ember nem volt kénytelen üldözés vagy közvetlen életveszély miatt maga mögött hagyni mindent, ami addig fontos volt számára és legtöbbször „egy szál gatyában” menekülni. A helyzet azóta tovább romlott. Összesen 51,2 millió embert üldözött el a sors-politika-érdek tavaly lakhelyéről, többségük belföldön maradt, országon belüli menekültként, ők 33,3 millióan vannak, 16,7 millió ember az országot is elhagyta, életét mentve. Csak Irakban és Szíriában 13,6 millióan váltak földönfutóvá a háborúk miatt, a térségben 15 millió gyerek él háborús veszély közepette, éhezve és fázva, menekülttáborokba vagy más ideiglenes otthonokba zsúfoltan. A tévhittel ellentétben ők nem Európába, Amerikába menekülnek elsősorban, hanem a szomszédos államokba, Pakisztánba, Libanonba, Törökországba, Jordániába stb, s a szűnni nem akaró háborúk miatt egyre növekvő menekültáradat már a célországban is humanitárius katasztrófával fenyeget. A legsúlyosabb a helyzet Libanonban, ahol minden negyedik lakosra jut egy menekült.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) adományokat, donorokat vár, ahhoz, hogy ezen tragikus sorsú milliók alapvető szükségleteit biztosítani tudják, de egyre kevesebb az adakozó kedvű kormányzat, szervezet, mágnás. Olyannyira kevés, hogy karácsony előtt kifogyott a segélyezési élelmiszeralap, s az ünnep előtt néhány nappal még az sem volt biztos, hogy legalább kenyeret kapnak az elkövetkezőkben a menekülttáborok lakói, miközben Európa-szerte több élelmiszer végzi a kukákban, mint a hasunkban.

Mégis, a leggazdagabb, legfejlettebb európai országokban már-már választást lehet nyerni azzal, vagy legalábbis komoly parlamenti erővé válni, ha menekült-, bevándorló- és másság ellenes húrokat penget egy párt. Ez az egyetlen biztos politikai csodafegyver ma Európában.

Igen, ők másak, mint mi, más kultúrkörhöz tartoznak, de mindenekelőtt rászorulók, akik nem azért vágnak neki egy-egy lélekvesztőn a Földközi-tengernek, azzal a biztos tudattal, hogy erre a szörnyű útra vállalkozók jórésze a tengerbe vész, mert Itália partjait elérve a mi európai jólétünket készülnek aláásni. Puszta életüket, gyerekeik életét mentik. Mentenék.

A Damaszkuszból menekült szír-magyar tizennégy éves kisfiú szavai jutnak eszembe, aki csillogó szemmel mesélte, mennyire szeret Marosvásárhelyen élni, majd könnyes szemmel folytatta, hogy haza akar menni, ahonnan azt követően menekültek el, hogy édesanyját szinte karcolás nélkül emelték ki a felrobbantott szomszéd ház romjai alól, ő pedig a csodával határos módon menekült meg attól, hogy iskolájában felrobbanjon a WC-be csempészett bomba. Nyolc hónapig bírták itt, sem munkát, sem támogatást nem kapott az anya, de mivel a család fele, az orvos apa és az egyetemista nagyfiú Szíriában maradt, tavaly karácsonyra visszamentek. Azóta nyomuk veszett, a kommunikáció minden mai csodája ellenére nem tudok a nyomukra bukkanni. Bánt a lelkiismeret, mert talán nem tettem meg mindent, hogy segítsek nekik megélhetést teremteni s családjuk otthon maradt részét is kimenteni a pokolból.

De méginkább bánt a lelkiismeret, amikor olyan nyilatkozatokat látok, mint legutóbb az egyik jobbikos politikusé, aki azért verte félre a vészharangokat, mert állítólag több menekült van már Magyarországon, mint ahány magyar gyermek született. Menekültcunami éri Magyarországot, aminek következtében elképesztően csökkent a lakosság szubjektív biztonságérzete, mondta. Nos, december közepéig 2282 menedékkérő került menekültügyi őrizetbe a békéscsabai Menekültügyi Őrzött Befogadó Központban a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal szerint, de ezzel lehet eredményesen riogatni. És senkit sem érdekel, hogy nekik tényleg a biztonságukról, az életükről, nem valami képzelt biztonságérzetről van szó.

Mit kívánok az új esztendőre? Békét, persze, mihamarabb ott a távoli közel-keleten és a szomszédos Ukrajnában egyaránt. De mindenekelőtt azt, hogy Európa legyen újra az a hely, amire büszkék lehetünk. Találjunk meg ott lent a mélyben, a feneketlen gödörben a szolidaritást, legyünk képesek másokkal együttérezni, másokon segíteni. Akkor talán a mi fájdalmaink is előbb-utóbb meghallgatásra találnak.

Békés, boldog új évet!