A külföldről érkezett vendégek egyetlen kérése az volt, hogy nagyon speciálisan magyar helyre menjünk ebédelni. Rövid tanakodások után megtaláltuk a legmagyarosabb vendéglőt a megyei jogú városban. Parasztszekér az udvarban meg köcsögfa, az ajtó fölött szentkoronás trikolór és székelyzászló, odabenn gerendás mennyezet, a falakon péklapát, lószerszám, gyékényszakajtó, hímzett kötény, tésztaszűrő. Echte ungarische alles.

Már azért is hálásak vagyunk a társadalmi munkamegosztásnak, hogy valaki gondolkodik és tesz ebben az ügyben. Teoretikus megközelítésben akár tanulmányt tudnánk írni a hagyományápolás és a nemzetfogalom összefüggéseiről, de persze akkor sem tudnánk pontos magyarázatot adni arra, hogy a „fekete egyenruhába öltözve, kopaszon és csapatban elindulok cigányt verni” mitől hazafiság.

Ez a dekorációs megoldás, amikor a közelmúlt használati tárgyait kiállítási darabbá minősítik, és a válogatás elveiben a retró divatirányzat keveredik a népi célszerűség eszközeivel, Európa-szerte dívik. Kicsit emlékeztet a hungarikumok nemzeti gyűjteményére, amelybe a szikvíztől a Kürt-féle adatmentésig, és a magyar operettől Puskás Ferenc életművéig sok minden belefér, még az „Ilcsi” szépítő füvek is. Bár nehéz néha értelmezni a bazári sokszínűséget, amelyben a kitömött kisróka, a nagymama szenes vasalója és a néprádió békés együttélésben idézi a múlt időket, de feltételezzük, hogy személyes, családi történet húzódik az emlékezet összehordott tárgyai mögött. Hogyan lesz egy tárgyból szent emlék, hogyan töltünk meg kollektív tartalommal egy tíz éve kitalált zászlót? És mitől, hogyan lesz ez a gyűjtemény nemzeti – továbbra is talány.

A vendéglátás ezen belül külön kategória, vélhetően egy fizetőképes vendégkör elvárásait kívánja kiszolgálni. Az étlappal nincs gond, három nyelven és az összetevőket felsorolva kínálja a menüt, európai módon előétellel kezdve és desszerttel befejezve. A fatányéros is érthető, német nyelvterületen is találkoztak ilyennel vendégeink. Ez ungarische specialität: van sertésből, szárnyasból és vegyes gyönyörű fantázianevekkel. Amikor lendületesen landol az asztalon, fedezem fel, hogy a fatányérok mindegyike Nagy-Magyarország kontúrjait viseli. És a belső határok is kifaragva, ahogy Trianonban meghúzták a vonalakat, úgy válik láthatóvá, ahogy esszük le a feltétet. Középen Csonkaország megrakva párolt rizzsel, Erdély szalmaburgonyával (pityókával, mi mással), Horvátország és Felvidék ideális befogadói a kétféle savanyúságnak, és az egész beborítva sült, rántott és töltött húsokkal, csupa finomság. (Nagy-Magyarország mennyország.)

Természetesen vendégeinknek fogalma sincs arról, hogy a trianoni diktátum és gyászhelyzet van itt az élelembőség rekvizitumaival eltakarva, hogy egy kis nemzet élet-halál harcának fába faragott jelképe szolgáltat hungarikum alapot, és nem igazi magyar az, akinek nem fáj az igazságtalanság évszázad múltával. Dicsérik is, ahogy lepusztítják a tejjel-mézzel folyó, ezredévekkel véráztatott jelképről a szakács-remekeket, hogy mennyire célszerű és esztétikus az, hogy nem geometriai formákkal szabdalják a terítéket, hanem természetes mértékkel a köretekhez és a savanyúhoz igazították a tál belső arányait. És az különösen tetszik nekik, hogy a pincérre is tekintettel volt az alkotó, egykezes fogantyúval látta el a fatányért (Trieszt/Fiume, tengeri kijárat).