Nem vagyok a Johannis fun-club tagja, sőt azok közé sem tartozom, akik úgy gondolják, hogy pusztán azért, mert erdélyi és német, ő lesz majd a minden románok és romániaiak megváltója. Nem tartozom azok közé, akik felháborodtak, amiért a külföldön élő románok számára szándékosan megnehezítették a szavazást az elnökválasztáson, mert úgy gondolom, hogy aki külföldre megy, pontosan tudja: nem nyitnak minden utcasarkon egy-egy szavazókörzetet számára, s ha voksolni akar, akkor majd szépen sorba kell állnia valamely diplomáciai képviseletnél. Ez is beletartozott a pakliba, számolnia kellett vele, amikor elhagyta az országot.

Sőt, azt is meg merészelem kockáztatni, hogy ugyanazok, akik hangosan követelték, hogy – fittyet hányva a választási törvényre – a két forduló között nyissanak új külföldi választókörzetet, kérésük teljesítése és egy nekik nem tetsző eredmény esetén ugyanilyen hangosan követelték volna az eljárás törvényességének felülvizsgálatát, netalán egyenesen a voksolás érvénytelenítését vagy legalábbis annak csillagászati árával való elszámoltatást, az emiatti felelősségre vonást.

A Facebook-forradalom sem hozott lázba, talán szakmai ártalom, de akaratlanul az arab tavaszt juttatta eszembe, a vele járó nagy lelkesedést, csodavárást és az utána következő nagy pofáraesést és káoszt.

Attól tartok, hogy ha más nem is, a pofáraesés Klaus Johannis/Iohannis két forduló között irreálisan szélesre tágult táborában is bekövetkezőben van. Még meg sem melegedett alatta a cotroceni-i szék, még meg sem tanulhatta rendesen a járást a palotában, máris olyasmit kér számon tőle még a „baráti” sajtó is, amiknek teljesítéséhez évek kellenek.

De nem is ezért kívánom megvédeni az államfőt. Az utóbbi napok maszol jegyzeteiben is – és nemcsak ott – feltűnt az a kritika, szemrehányás, hogy Johannis támogatta és javaslatára a pártok is egyezményt fogadtak el Románia védelmi kiadásainak megemeléséről. Pontosabban a NATO-csatalakozáskor tett vállalás betartására.

Igen, tényleg lehet, hogy a lakosság nem ezt várja el tőle elsősorban, de azért még soha, sem személynek sem államnak, sem semmilyen intézménynek, szervezetnek nem ártott meg, ha teljesítette vállalását, tartotta adott szavát. Romániának sem válik hátrányára, minden bizonnyal.

Hálistennek elég hosszú ideje élünk már békében ahhoz, hogy minden veszélyérzetünk kimúljon, s a háborúra, annak bármilyen formájára úgy tekintsünk, mint valami hollywoodi kellékre. De attól még létezik, valós veszély, s most már itt tombol a keleti szomszédunkban, és ne felejtsük, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt még a Dunától délre pusztított.

Johannis igenis felelős államférfiként cselekedett, még akkor is, ha ezúttal a Facebook-on kevésbé jó visszhangra talált, s még akkor is, ha semmi egyebet nem tett, csak mögé állt és támogatta a kormány tavalyi vállalását. Nem arról van szó, hogy a meg nem épült autópályák és a vadiúj F-16-sok között az utóbbit választja az elnök, hanem arról, hogy talán túl nagy luxus megépíteni olyasmit, amit később nem tudunk vagy csak irreális áron tudunk megvédeni. Aki járt valamelyik háború dúlta délszláv (volt jugoszláv) államban annak idején, vagy nézegetett fotókat, videókat Donyeckről vagy a medence többi lebombázott településéről, útjairól, az talán érti, mit akarok mondani. A kelet-ukrajnai háború napi – nem tévedés, tényleg napi – 6,2 millió dollárjába kerül az ukrán államnak. (Ezt maga Petro Porosenko erősítette meg a minap.)

Románia és a vasfüggöny mögötti többi ország is azért igyekezett NATO-tag lenni, hogy megkapja azt a védelmet, amit csupán a szövetségtől remélhet, önmagában nem tud biztosítani. Tulajdonképpen nem is magas a klubtagság ára, sőt kimondottan méltányos – a közös értékrend, a demokratikus jogállam kiépítése és tiszteletben tartása, illetve két százalékos GDP-arányos befizetési kötelezettség. Az Amerikai Egyesült Államok pedig a NATO-költségvetésének háromnegyedét, a NATO-missziók kontingenseinek is legalább ekkora hányadát állja, és a közhiedelemmel ellentétben nem is viszi el teljesen a show-t, hiszen a NATO-ban nem többségi, csakis konszenzusos döntés létezik, minden kérdésről addig tárgyalnak, míg minden tagállam számára elfogadható döntés nem születik.

Fizetni persze senki sem szeret, a tavaly őszi NATO-csúcsig és az egyre mélyülő ukrán válságig huszonnyolc tagországból összesen négyen teljesítették ezt a kötelezettségüket: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Észtország és Görögország. Majdhogynem elérték a két százalékot a franciák, a törökök és a lengyelek. Más mindenki ódzkodik, a magyar hozzájárulás például 0,7 százalék körül mozog. Románia: a középmezőnyben.

A NATO csak első látásra katonai projekt. Nem tábornokok döntenek semmiről, hanem politikusok, a katonák és a fegyverek csak akkor lépnek színre, amikor már egy eseteleges katonai beavatkozást le kell bonyolítani. És ezek a ritkább esetek, az Észak-Atlanti Szövetség alapjában megelőző feladatokat lát el. És jól tudjuk, a megelőzés bizony sokszor hatékonyabb a kezelésnél, s nem utolsósorban olcsóbb. Vagyis a NATO-tagság is olyan, mint a betegbiztosítás – lehet, hogy egy életen át teljesen fölöslegesen fizetjük, ha eléggé szerencsések vagyunk, de ha rászorulunk, akkor nagyon jó, ha nem fapados a kórház, megvan a lehetősége a bonyolultabb beavatkozásra is.

Szóval nem árt az F16-os, azt a bizonyos két százalékot pedig reméljük, hogy potyára fizetjük. De ha teljeskörű és magas színvonalú ellátást akarunk, akkor fizetnünk kell.

Nem ez veszi el az egészségügytől, a tanügytől, az autópályáktól a pénzt, főleg nem egy olyan világban, ahol szép lassan a háború ezer arcát ismerjük meg, s már nem csak a harci repülő lopakodó, hanem a mindnyájunkat fenyegető veszély, a terror is azzá vált. Mert nem igaz, hogy nincs veszély, hogy Románia nem célpont. Igenis az, azáltal, hogy – bár belülről nézve egészen viccesen hangzik – a fejlett világ része, az Európai Unió és a NATO tagja, s nem utolsósorban azért, mert amerikai NATO-létesítmény épül a területén, a deveselu-i rakétaelhárító bázis, és mert a kogalniceanu-i légibázison amerikai katonai tranzitközpont jött létre. Valamit valamiért alapon.

Tény, hogy az elnöknek ez a döntése nem nyerte el a nagyközönség és az újságíró társadalom tetszését. Ha ilyen iramban inog meg Johannis támogatottsága, ha ennyire türelmetlen a csodára váró egykori támogató tábor, attól tartok, nehéz idők várnak az RMDSZ-re is. Ilyen körülmények között nemsokára arról kell majd számot adniuk Kelemenéknek, miért is léptek ki a kormányból, miért is álltak egy olyan elnök mellé, aki nem is ígért semmit és nem is tesz semmit a magyar kisebbség érdekében. S a leghangosabb számonkérők pedig azok lesznek majd, akik ezt a döntést kierőszakolták. Akkor már senkit nem fog érdekelni, hogy ha nem is népszerű, de legalábbis racionális döntéseket hoz az egykori bürgermeister.