Péter Tündét két és fél évre ítélték, Nagy Zsoltot és Kerekes Gábort négy évre.

Azt, aki minden bizonnyal korrupt, kevesebbre, mint aki minden bizonnyal nem az.

Ez mindent elmond a romániai igazságszolgáltatásról.

De mit mond el?

Egyrészt azt, hogy a Băsescu elnöksége alatt nagy dérrel-dúrral meghirdetett korrupció elleni harc legalábbis kétélű. Kétség sem fér például Dan Voiculescu bűnösségéhez, mégis látnivaló, hogy a hangos csapkodásnak ártatlan áldozatai vannak, miközben Elena Udreát csak most, szeretett elnökének politikai halála után idézhette be a DNA, holott a gyanú kezdettől ott lebegett fölötte, és hol vannak még a börtöntől az igazi korruptak olyan képviselői, akik méltó tagjai lehetnének a Serény Múmiák klubjának. Emlékszünk a halhatatlan Rejtőre: „Ha valamennyi bűncselekményüket letárgyalnák, és az előrelátható halálos ítéleteket átszámítjuk egyenként 15 évi börtönre (a kitöltött vizsgálati fogsággal együtt), akkor a British Museum legrégibb múmiájának életkorát kapjuk végeredménynek.”

Másrészt azt, hogy a korrupció elleni harc – politikai játszma. Hiába dühöngenek egyesek a neten, mondván, a politikusok bűnhődjenek meg (és hiába értem ezt a dühöngést, hiszen nekem is elegem van ebből a Romániából), egészen egyértelmű, hogy van, aki „ki tudja szedni magát”, és van, aki nem; sőt, olyan is akad (Nagy és Kerekes erre példa szerintem), aki egy ronda játszma áldozata.

Harmadrészt azt, hogy ez az ára az egységes erdélyi magyarságról szóló politikai üzenetnek, illetve közlátásmódnak. Ha van egységes erdélyi magyarság, és ennek az érdekeit mindenáron parlamenti eszközökkel kell elérni, akkor tessék beáldozni valakiket. Nem szeretnék senkire mutogatni, de én ilyesmit sejtek e mögött a gusztustalan történet mögött.

Holott egységes erdélyi magyarság nincsen, és nem a gonosz politikai ellenzék osztotta meg, hanem az idő és a változások. Többször leírtam már: annak a székelyföldi magyarnak, aki a szállóige szerint csak a tévében látott románt, nem olyan hajdenagy eredmény sem a hivatalokban használható magyar nyelv, sem a kétnyelvű tábla. Teljesen függetlenül attól, hogy ki mit gondol erről vagy az autonómiáról, az tény, hogy egy kolozsvári vagy zilahi magyar egészen másként látja a világot, mint egy csíkszeredai vagy egy kézdivásárhelyi.

Az eszközökről lehet vitatkozni, a különbségről értelmetlen. Amíg a politikusok nem látják be, hogy differenciáltan kellene gondolkodni, addig védtelenek vagyunk az ilyenfajta csapdákkal szemben.